TÁRSADALMI SZERVEZETTSÉG ÉS

RÉTEGZETTSÉG AZ ŐSMAGYAROKNÁL

 

A ló háziasítása és a lovaglás az emberi elme egyik legnagyobb és legjelentősebb "találmánya". A lóval való közlekedés jelentősebb találmány volt, mint a vasút feltalálása. Szemben az európai "világnézettel" a nagyállattartó lovakkal gyorsan közlekedni tudó népek fejlettebb civilizációt feltételeznek, mint a letelepedett társadalmak. E társadalom mozgásához igen sok lóra van szükség, ezeknek tartása, nemesítése és használata nemcsak középpontja a politikai és társadalmi tevékenységüknek, hanem a civilizáció és a kultúra kiformálója is. A hagyományos európai társadalomtudomány a nagyállattartó lovas társadalmat nem önálló civilizációs életformának, hanem a kultúra és a civilizáció egyik lépcsőfokának tekinti; e nézetnek egyik oka, hogy e társadalmak alig hagytak maguk után maradandó emlékeket (palotákat, templomokat stb.). Amíg az urbánus társadalom gócpontokba tömörül, elviseli a zsúfoltságot, és a környezetét feldíszíti, valamint tiszteli a monumentalitást és erénye az alkalmazkodás, addig a rurális társadalom a kötetlenséget értékeli, a távolságok leküzdésére lóra ül, a díszítés helyett új és esztétikus környezetet keres, tiszteli a gyorsaságot, szereti a függetlenséget és életeleme a mozgalmasság. A lovas társadalom nem hozott létre monumentális alkotásokat, helyette olyan civilizációs és kulturális "készítményekkel" látta el magát, melyet állandóan és könnyen magával hordozhat. Az európai embernél magasabb fokon állt öltözködése, fegyver- és ékszerviselete, utazási kultúrája, lakáskultúrája és hiedelem- és szellemi világa. Művészeti alkotásainak anyaga könnyű és kicsi; könnyen szállítható az ékszer, a szőnyeg, a rovásírás, az ötvösmunka, a tánc, a hangszer és az ének. Az emberiség a lovas népeknek - így őseinknek - köszönheti a művészi fafaragást, a női kézimunkát, a magasabbfokú zenét, a táncot, a mesét és a mondavilágot is. A "civilizált" világ ma nem az ókori parti népek tógáit és a germánoknak körszíjakkal összefűzött ruhadarabjait viseli, hanem a mi őseink nadrágjainak, csizmáinak, sapkáinak, kesztyűinek és kabátjainak modern változatát, valamint őseinktől származik Európában a fehérnemű, mint ruhadarab. A civilizált világ őseinktől kapta a lovaglás tudományát, a kengyelt, a nyerget és a sarkantyút. Az európai ember nem kétkerekű talyigára ül, hanem őseink kormányozható tengelyű kocsijára, melynek még a nevét is átvette, tőlünk ismerte meg a könnyűlovasságot, a fegyveracélt, a kardvívást, a magasszintű lótenyésztést, az "modern" íjat, a nyilat és a pányvát valamint a rendszeres fürdés "tudományát" és igényét.

Az európai történészek és a magyar monarchikus-marxista kutatók őseink nagyállattartó lovas kultúráját önkényesen "nomádnak", a "kulturáltabbjuk" félnomádnak nevezte. Márpedig "nomádnak" olyan pusztai állattartó kisebb közösségeket értünk, amely a legeltetett állatokkal együtt változtatja lakhelyét és szilárd telephelyet nem épít. Helyváltoztatásra főként a természeti viszonyok kényszerítik az, hogy az állatok egész évi eltartásához szükséges legelő egy szűkebb területen nem áll rendelkezésükre. Miután őseink nem ebbe a "kategóriába" tartoztak, történészeink behozták az általuk kitalált "félnomád" életmódot, amelyet ráerőltettek a magyarok elődeire. Igyekeztek szemet hunyni afölött, hogy őseinknek már Belső-Ázsiában fejlett mezőgazdálkodása volt és szálláshelyeiket kizárólag nagyállataik legeltetése céljából hagyták el egyes csoportjaik, ezért a tudománytalan "félnomád" jelző helyett indokolt "nagyállattartó lovas népekről" beszélni.

A lovas társadalmaknak Európában a nagy területi igényeik miatt kellett széthullaniuk. Őseink képesek voltak e váltás szükségességét megérteni; ezért tudtak megmaradni. Egy törzs lélekszáma katonai kritériumok alapján 50-70 000 fő, ugyanis a törzs azon egység, amely a védekezéshez vagy a támadáshoz 10 000-nyi harcossal tud hozzájárulni. Egy nép kialakulásához legalább három törzs szükséges. A honfoglalók lélekszáma a három kabar csoporttal együtt -, amint már említettük - 500 000 körüli volt. Ekkora nép nem élheti ősi ázsiai életmódját, hiszen csak évi sószükséglete 250 tonna; ennek beszerzését meg kell szervezni. Százezernyi katonának nem lehet hevenyészve vasat előállítani és fegyvert készíteni, hiszen csak a nyílhegyekhez 50 tonna vasra, 500 000 munkaórára és 250 nyílkovácsra lenne szükség. Ekkora létszámú népet meg kell szervezni, irányítani kellett; létre kellett hozni az igazságszolgáltatási, vallási, állattartási, kereskedői rendszerét.

Őseink társadalmi rétegzettsége

A magyar társadalom szerkezetét a mongol, a belső-ázsiai türk és a kazár minták pontos tükörképeként foghatjuk fel. Sokszor és sokan felvetették a kérdést: mi volt az oka annak, hogy egyedül a magyarság tudott Európa szívében idegen, ázsiai népként megmaradni. A kutatók többsége ezt azzal magyarázza, hogy ennek oka az, hogy egészen az államalapításig meg tudták tartani ősi belső-ázsiai családi-nagycsaládi-nemzetségi-törzsi és törzsszövetségi rendszerüket.

- A család vagy "kiscsalád". A családhoz - akár manapság - az apa, az anya, a gyermekek és legtöbb esetben a nagyszülők tartoznak. Egy család kötelékében általában 6-8 ember élt és él. A házasélet őseinknél, mint minden belső-ázsiai népnél tiszta volt, erkölcsi felfogásuk e szinten magas fokon állt. A magyarok őseinél szigorú egynejűség uralkodott; a férfiak asszonyaikat komolyan megbecsülték. A "feleség" szó a "fél"-ből származik, amely mutatja, hogy a feleség élettárs és egyenrangú fél volt. A vagyon megosztása akkor következett be, amikor a család túlszaporodott, ilyenkor a családfő "kenyeret tört", majd egyenlően felosztotta vagyonát fiai között. A legkisebb fiú választhatott először a vagyonból. A lányok nem örököltek, ők csak hozományt kaptak férjhezmenéskor. A családfő halála után vagy a legidősebb testvér, vagy a következő elsőszülött fiú lett az örökös; a családfő többnyire már életében kiválasztotta utódát.

- A nagycsalád vagyon-, vér- és munkaközösséget jelentett; a nagycsalád tagjait a közös ős tudata kapcsolta össze. Egymás közelében laktak, azonos volt a termelés irányítása. A vagyon nem tagolódott szét, hanem a földeket közösen művelték. Az ideiglenes megosztás "nyilak" (osztályrészek) szerint történt. A nagycsalád élén a munkaképes családfő állt, aki a rangidősebb vagy legértelmesebb tagja volt a közösségnek; ő irányította a nagycsalád életét és ellenőrizte a munkákat; halála után fia vagy veje vette át a vezetést. A rangban a családfő után következő családtag végezte a gyakorlati munkát és beszámolt a családfőnek. A nagycsalád tagjai - akik 25-30 körülien voltak - szigorú hierarchiába szerveződtek és ezt az élet minden területén pontosan betartották. A nőknek tulajdonai csak a személyes ékszerei és a háztartási eszközök voltak. A nő a család tulajdona volt és éppúgy öröklődött, mint bármely vagyontárgy. A nagycsalád tagjai házközösséget alkottak; egy "tűzhely" körül éltek. Minden nagycsaládnak állandó téli szállása volt; innen a legeltetési időre a nagycsalád férfitagjai állataikkal zöld legelőkre vonultak, de ősszel visszatértek a nagycsalád több tagjához.

- A nagycsaládok nemzetségekbe tömörültek; egy nemzetségbe azok a rokonok tartoztak, akik már nem alkottak egy háztartást, már nem éltek szorosan együtt, de a közös ős - a közös név -, a vérségi kapcsolat még összetartotta őket és ezt a gazdaság és a jogvédelem terén fenn is tartották; pl. a nemzetségen belüli házasság tilos volt, viszont a nemzetségi temetőkbe nem temethettek idegen nemzetségbelit. A nemzetségfő legfontosabb feladata a bíráskodás volt, rendelkezett a nemzetség közrendi tagjaival és körülötte kíséret alakult ki. Egy-egy ősmagyar nemzetség 1-2000 főből állt.

- Őseink következő társadalmi rétege a törzs, amely a történelem folyamán kialakult politikai-katonai szerveződés. A kialakult törzsek 35-40 nemzetséget foglalnak magukba, így őseinknél egy átlagos törzshöz tartozók lélekszáma 50-70 000 fő. A törzsek érintetlenül hagyják a nemzetségi alapokat. Társadalmi összetartó erőnek csak a származás, eredet közösségét tudták elképzelni. A törzs élén a minden halatommal rendelkező törzsfő állt, aki mindent alárendelt a katonai céloknak. A törzsfői cím öröklődött; a nőknek a törzs döntéseibe semmiféle beleszólásuk nem volt.

A magyar társadalom a IX. században

- Ha a katonai erő olyannyira meghatározó céllá vált, hogy már teljesen háttérbe szorította a vérségi kapcsolatokat, így lehetőség nyílt a törzsek törzsszövetséggé való alakulására. Egy törzsszövetség megalakulásához legalább 3 törzsre volt szükség. A törzsszövetségek a legyőzött népeket, az idegen nemzetségeket is magukba olvasztották, az ún. "segédnépeket" befogadták. Ahhoz, hogy egy-egy idegen nemzetség egy törzsszövetség tagja lehessen, ahhoz a törzsek vezetőinek szándékukat vérszerződéssel kellett megpecsételniük (ez történt a honfoglalás előtt őseink hét vezérének vérszerződésekor Etelközben). A nagycsaládi egyenlőség helyére itt már az elv lépett, hogy aki részt vett egy hadjáratban, az a harci hierarchiának megfelelően részesülhet a zsákmányból. Ezzel megindult a vagyoni differenciálódás. A törzsszövetség vezetője a vezér vagy fejedelem, aki egész népének jólétét képviselte az ég, az Isten felé. Termékenysége elmúltával a nép és javai veszélybe kerültek, ezért egy fejedelem általában legfeljebb 40 évi uralkodott, utána önkéntesen a valóságban vagy csak jelképesen feláldozták és utódjául más személyt választottak (gondoljunk Álmos "rituális" halálára). A fejedelem önálló kísérettel rendelkezett, amely kíséret több törzs tagjaiból tevődött össze. Őseinknél lényeges, bár nem kizáró szerepet játszott a nyelv, ennél sokkal fontosabb a szokásrendszer, a közösség által elfogadott hagyomány.

- A nép-képződés általában nem egyenrangú és zárt törzsek szövetségén alapult, hanem az úgy zajlik le, hogy egy-egy domináns szerepet játszó törzshöz kisebb néprészek és néptöredékek csatlakoztak. Minél stabilabb egy társadalmi kötelék, annál több idegen etnikai elemet vonz; az uralkodók igyekeznek őket társadalmi kötelékükbe beolvasztani. A magyarság történetében a honfoglalás és Árpád vezér szerepe azért egyedülállóan fontos, mert az ő uralkodása alatt alakult át a magyarok törzsszövetsége magyar néppé.

- A honfoglaló magyarok családalapítási szokásai. Őseink gyermekei elvileg attól a kortól házasodhattak, illetve mehettek férjhez, amely kortól a család tagjai közé számították őket; ez a fiúknál 10, a leányoknál 10-12 év körül következett be (Solt fejedelem 13 éves korában nősült meg). A honfoglaló magyarok hétköznapi életéről alig van írott forrásunk, kivéve a házasságkötést és a leánykérést. Erről Ibn Ruszta és Gardézi egyaránt becses sorokat hagytak ránk. Leírják, hogy leánykérés alkalmával a leány gazdagságával arányos vételárat fizetnek. Ilyenkor a vőlegény atyja minden értékes holmiját összegyűjti (coboj-, hermelin-, mókus-nyestprémet, brokátot, tíz ruhára való bőrt stb.), mindezt szőnyegbe göngyöli és lovára kötözi. Emellett állatot (lovat gyönyörű nyereggel), pénzt és ingóságot ad a leányért, akit ekkor elvisznek a fiú házába. Ezután mennyegzőt és nagy lakodalmat tartanak.

A rokon török népek nagycsaládjaiban a házasságnak három formáját ismerik: 1.a leányrablást, amely a magyar eredetmondánkban (amint Hunor és Magor Belár király fiainak szép asszonyaira akadnak és azokat elrabolják) és a néphagyományban is megtalálható ("csak a szöktetett lány lesz jó asszony"). Szent István II. törvénykönyvében olvasható, hogy az a férfi, aki a leány szüleinek beleegyezése nélkül a leányukat elrabolja az bűnhődik és a leányt köteles visszaadni.; 2. ennek csökevényeként a színlelt leányrablást, amelynek maradványai a mai magyar parasztesküvőknél még megvan; 3. a vételt. Az "eladó leány" és a "vevő legény" (vőlegény) szavunk e vételt őrzi. Ha valaki bekerült egy családba, azt szertartás előzte meg. A szülőknek való bemutatás, a családba való bevezetés ősi szokás szerint történt; e szertartáson az semmit sem változtatott, ha a leányt már régtől jól ismerték. Az új asszonynak a házba való befogadás a tűzhely körül történt, amely tűzhely szimbolikusan az ősök lakóhelye volt. Ezzel a szokással magyarázható a "háztűznézés" szavunk. Bemutatáskor úgy kellett a leányt átemelni a küszöbön, hogy lába ne érintse azt. A szülők ünnepi viseletben várták az új családtagot. Bemutatáskor rigmusok és versek hangoztak el.

A szellemi élet

- A regősök. Ősköltészetünk az énekmondásban és a regölésben maradt ránk. A regősök eredetileg afféle "rokonságban" álltak a táltosokkal, és orvosok is voltak, akik a bajbajutottakon is segítettek. Krónikáinkból tudjuk, hogy őseink első személyben énekelték a hősi énekeket helyről-helyre járva, mintha velük történt volna meg a nevezetes esemény. Ezekből semmi sem maradt fenn, annál inkább a regősénekekből. A napforduló napjaiban elhangzó regősénekek lényegében termékenység-varázslások. A regősök énekeinek tárgya az ősidők és a hadjáratok voltak. Ezeken a hősi énekeken nevelődött az ősmagyarok fiatalsága; ezt hallgatták étkezés közben az egykori harcosok és a harci cselekmények előtt is ezzel bátorították őket. A jugarok sátraikban esténként ma is mondják őseik történetét és elbeszélő formában felidézik azoknak tetteit. Így történhetett meg az, hogy egy 12 éves jugar fiú e sorok írójának 43 generációra visszamenőleg - 641-től kezdve - el tudta mondani családjának történetét. Regőseinknek - akárcsak manapság költőinknek - a népi-nemzeti érzést ébren tartó, serkentő szerepe volt. A regősénekek tárgya az Isten megidézése, a gyógyítás, az ellenséges erők megbénítása és a hitregék mellett az új hódítások, a fejedelmek és vezérek dicsőítése és találós kérdés-elbeszélések voltak. Régebben a próza is versformájú volt; ez meséinkben maradt meg a mának.

A regősök mindig férfiak voltak, a szerelmi költészet nótafái viszony csaknem mindig a leányok, menyecskék, asszonyok. Az otthon ülő, dolgozó, gyermeket nevelő asszonynép és a világot járó, harcoló, kereskedő, lovat ülő férfinép kettőssége jellemző a líra és az epika nótafáinak megoszlására. A női elbeszélő csodálatos ének a Szent Gellért legendában maradt meg, amikor egyszer Gellért püspök egy faluban szállt meg és hallotta egy malmot forgató magyar nőnek "egyszerű énekét", "a magyarok symphoniáját".

Regős hagyományaink átvezetnek a belső-ázsiai török népek világába. Akárcsak a kovács istenség, a kovács fejedelem (tárkány), az Isten kardja, a táltos ló alakja és a "lóáldozat" szertartásának leírása a belső-ázsiai törökség regősvilágához tartozik.

Vissza a tartalomhoz