ŐSEINK MESTERSÉGEI

 

Mesterségeink nevei jóval honfoglalás kora előtti, nagyrészt török eredetűek (ács, szűcs, fazekas, fonó stb.) ebből, kézműveseink munkamódszereiből valamint előállított tárgyaik sajátosságaiból következik, hogy mindezen ismereteket nem útközben tanulták vagy a Kárpát-medencében "vették át", hanem őshazájukból hozták magukkal.

- A halászokról. Ibn Rusztánál olvassuk, hogy "a magyarok, amikor eljönnek a téli napok, mindegyiköjök ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Ott marad télire és halászik". Ennek ellentmond az a tény, hogy sem őseink sírjában, sem telephelyein nyoma sincs halcsontnak, pikkelynek, sőt hiedelemvilágunkban, mítoszaink között a hal nem játszik központi szerepet. A kutatók általában a Tihanyi alapítólevélnek (1055) azt a szakaszát idézik halászéletünk ősiségére, amelyben az apátság szolgálatára tíz halászt rendel a király. Úgy vélték, hogy ez az ősi "halászbokrot" jelenti. Mivel azonban osztrák bencés kolostorokban is tíz-tíz halász szolgált a szerzeteseknél, így ez nem volt más, mint egy általános formula. A monarchikus magyar nyelvészek és néprajzkutatók (Herman Ottó, Jankó János, Munkácsi Bernát) nagy erőfeszítéseket tettek, hogy halászatunkat összekapcsolják a finnugorok halászatával és ezzel őseink "gyűjtögető-halászó kultúráját" igazolják - eredménytelenül. Őseink halászata semmivel sem volt jelentősebb, mint egy átlagos víz-közelben élő népé. Halászatunkat és gyűjtögető kultúránkat egyetlen korabeli auktor vagy egyetlen régészeti lelet sem igazolja. Az a tény, hogy az ember a természet-adta gyümölcsöket (kökény, szeder, dió, gesztenye, szamóca stb.) és a gombákat összeszedi és elfogyasztja, még nem jelent "gyűjtögető" kultúrát, hiszen ilyen alapon a XX. századi európai kultúrát is nevezhetnénk "gyűjtögetőnek".

A magyarság belső-ázsiai és későbbi szálláshelyeinken a halászat nem volt jelentős. Őseink Magna Hungaria területén ismerkedhettek meg a halászattal kapcsolatos fogalmakkal és környezetüktől nyilvánvalóan néhány halászattal kapcsolatos szót át is vettek. Őseinknek szigonnyal, halfogó hálóval, emelőhálóval, horoggal és kisszerszámos halászattal való halfogására eddig egyetlen adatunk és bizonyítékunk sincs.

- A méhészetről. Az ember és a méhek kapcsolata a történelem előtti időkig nyúlik vissza. A mézgyűjtést már egy 20 000 éves spanyolországi sziklarajzon is láthatunk. A méz a kőkorszak óta nemcsak édesítőszer, hanem különleges kultikus jelentőséggel is bír. Esküvői ünnepségeken, temetéseknél, varázslásoknál tartósító- és fertőtlenítő szerként egyaránt használták és a méz fontos gyógyszer-alapanyag is volt. Hippokrátész mézzel is gyógyított. A méh pedig a szorgalmat, a háziasságot, a takarékosságot, a jótékonyságot, a bátorságot, a kitartást, az éberséget és az ügyességet jelképezte. A rómaiak mézbort, a kelták a mézsört készítették. Belső-Ázsiában a Stein Aurél által feltárt asztanai temető egyik aknasírja falfestményén méhkaptárt és méheket láthatunk. Az ótörök nyelvben a méhet "meh"-nek, a mézet "mer"-nek nevezik. A méhészet őseink kialakulásának helyén és idején Eurázsiában rég elterjedt foglalkozási ág volt, a méh és a méz szavak egyaránt megvannak a kínai és a török nyelvekben. Kínai Évkönyvek szerint a kínaiak négyezer éve méhészkednek, de a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt is ismert mesterség volt a méhészet. A honfoglalás után a keresztény hit elterjedésével egyre nagyobb szükség lett a méhviaszból való gyertyára, így írásos emlékünk a méhészetről már Szent István korából származik. 1019-ben Szent István a zalavári adományozólevélben meghagyja, hogy az apátságot méhészetében senki se háborgathassa és az apátságnak évenként tizenkét font méhviasz jár. A méhészettel együtt járt a mézsör, a mézbor és a mézeskalács-készítés. Az ételeknek mézzel való édesítése egész Eurázsiában az őskortól szinte napjainkig megmaradt.

- A kohászokról. A bronz Eurázsiában a Krisztus előtti második évezredben vált általánosan használttá; az első bronzöntők a perzsák és a kínaiak voltak. Bronzból nemcsak fegyvereket és ékszereket, de más használati tárgyakat, mint pl. üstöket is készítettek. A vas Afrikában igen korán, Európában csak a Krisztus előtti első évezred elejétől ismert. A vas megmunkálása Európában és Ázsiában közel egyidőben kezdődik; a Kárpát-medencei avar és honfoglaló magyar vasolvasztó-kemencék (Tarjánpuszta, Dénesfa, Sopron, Harka, Nemeskér) közel azonos színvonalúak voltak, mint Európa más részein lévők. Liudprand érdemesnek tartotta megjegyezni, hogy a magyarok 899-900-ban mielőtt hadra szálltak volna, egész télen át szorgalmasan dolgoztak a fegyverek és a nyilak készítésén. A Kér törzsbeli harka (kharhasz), a harmadik legfontosabb méltóság vastermelő hely mellett választotta meg szálláshelyét Sopron közelében és a magyarok tovább használták az avarok vasolvasztóit, amely ugyanolyan technológiájú volt, mint amilyeneket ők már korábbról ismertek. A vasolvasztással kapcsolatos szavaink - "koh(ó)", "vasverő", "harapó(fogó)", "üllő", "verőház" stb. ősi, honfoglalás előttiek. Népmeséinkben ott szerepel az Égi Kovács vagy az Országkovács alakja, és a Vasas, Vasad, Rudnok, Rednek stb. helységnevek is őrzik vaskohászatunk emlékét.

Honfoglaláskori fémolvasztás

- A kovácsok (vasverők). A régiek hite szerint a tűzzel, vassal dolgozó kovácsok kapcsolatban álltak az égiekkel, de értettek az ember és az állat gyógyításához is. A kovácsolás nyersanyaga kétféle volt: a bányászott vas (pirit-érc) és az un. gyepvasérc, amely többnyire a felszínhez közel fordul elő. Fegyverkovácsaink ez utóbbit használták minőségi fegyvereink elkészítésénél, pl. a szablyáknál. Felhevítve a gyepvasércből kiverték az oxidot, összehajtották, újra felhevítve kiverték az oxidot, majd ezt a műveletet mintegy tízszer megismételték. Ezzel az Európában nem ismert un. "damaszkolásos" módszerrel közel egymillós rétegű fémet kaptak, a szablyák könnyűek (500 grammosak), hajlíthatóak és igen kemények (9,1-es keménységűek) lettek.

- Az ötvösöknek a kovácsokéhoz képest kisebb műhelyre volt szükségük. Őseink ötvösei nemcsak ékszereket, hanem nagyobb tárgyakat, mint pl. tarsolylemezeket, sisakdíszeket és női mellkorongokat is készítettek, hiszen ezek a tárgyak művészi kidolgozásúak, egyediek voltak. Ötvöseink a honfoglalás után kárpát-medencei alapanyagból még sokáig készítették az ázsiai mintakincsű tárgyaikat. Őseink technológiája világszinten állt; ékszereinket sajátos berakásos technológiával és poncolással készítették.

Tarsolylemezek

Meg kell említenünk a 23 aranyedényből álló 1799-ben Bánátban talált nagyszentmiklósi kincsleletet, amely mind technika, mind ábrázolásokban szinte egész Eurázsiát magában foglalja. A monarchia idején a kincsegyüttes Bécsbe került. A kincslelet két készletből áll: az egyik művészi ábrázolásokkal teli készlet egy fejedelemasszonyé, a másik egyszerűbb, de minden darabján rovásírás olvasható, egy fejedelemé volt (utolsó tulajdonosa Nagy Géza szerint a Szent István által legyőzött Ajtony lehetett). A kincsen háromfajta írás fordul elő: görög betűs görög nyelvű, görög betűs török nyelvű (ez a török írásbeliség nyugati jellegű kezdetét jelenti) és török betűs török nyelvű. Az ábrázolások között ott találjuk a belső-ázsiai griffet, az Emese-álma és más ázsiai mitológiai jelenetet. A figurális kompozíciók teljesen elütnek az európai emlékektől; az analógiákat Belső-Ázsiában találjuk meg.

A nagyszentmiklósi fejedelmi kincs

- Őseink ékszerészeiről. Őseink szerették a díszes ruhákat, de külön használati ékszerük nem túl sok volt. A női sírokban többnyire ruha-tartozékok: ruhaszegélyek, ruhát vagy hajat összefogó "mell- vagy hajkorongok", ruhát díszítő gyöngyök és a cipő fémdíszei voltak. Őseink ékszereit az ötvösök készítették ősi technológiával ősi motívumvilággal díszítve. Külön említést érdemelnek a lószőrékszerek. A lószőr felhasználása egyidős magával a lótartással. Sajnos a lószőr keratin-anyaga bár sokáig ellenáll az idő viszontagságainak, mégis csak a legritkábban marad meg. Az első lószőr-maradványt 1978-ban a Kr. előtti V. századból származó belső-ázsiai Szubasi város közelében talált hsziungnu múmián találták. A magyarországi Cibakházán honfoglaláskori sírban gazdag női fejdísz aranylemezei kerültek elő, amelynek kötőanyaga az erős, hajlékony és rugalmas ló-farokszőr volt. A lószőrékszer-készítő többnyire a kanca farokszőréből készít karikákat, tollszárakat, gombokat, dobozkákat, gyűrűket, fülbevalókat, nyakékeket, karláncokat, tűtartókat stb. Ez a fényes feleletű fonal elszakíthatatlan, a hajszálhoz hasonlóan üreges szerkezetű, ezáltal jó nedvszívó és hőszigetelő. Egyes tájakon szokás a lószőrt természetes anyagokkal színezni, de többnyire színes ló-farokszőröket használnak. A lószőrékszerek előnye más ékszerekkel szemben, hogy igen könnyűek és nem "testidegen" anyag, tehát az érzékeny fülűeknél nem okoznak gyulladást. Diszkrét, finom színei egyedülálló szépséget kölcsönöznek ezeknek az ékszereknek, amelyeket országunkban újra ősi módon készítenek (Libischné Zsóka, Dukay Barbara és sokan mások). A lószőrözés időigényes, nehéz munka és nem jövedelmező szakma. Műveléséhez megszállottság és e sajátosan magyar ékszer készítéséhez nemzeti elkötelezettség szükséges.

2. számú korsó

- Míg a férfiak a bronz- a vas- és a csont feldolgozását végezték, a nők más jellegű munkát végeztek; szövéssel-fonással, ételek készítésével foglalkoztak. Mivel ezek a az agyagok nem időtállóak, a hétköznapi munkáik nem "különlegesek", így alig maradt írott és tárgyi emlékünk asszonyaink munkájáról. Itt-ott villanik csak fel egy-egy emlék róluk: Gardizi a leánykérésről írt, Szent István törvénykönyvében a még szokásos "leányrablásról" olvashatunk, a Képes Krónika pedig Géza fejedelmünk feleségéről, Saroltról jegyzi meg, hogy "végtelenül szép, szilaj természetű, éktelen haragú volt, a bort nem vetette meg és szeretett lovagolni". Gyönyörű leírást olvashatunk a Gellért-legendában az őrlő magyar leány dalolásáról. Analógiából tudjuk, hogy honfoglalóink nőinek feladata volt a sütés-főzés, az állatok gondozása, a fejés, a len- és kender feldolgozása, a nemez kallálása, a szőnyegek szövése, a sarlóval való aratás és a cséplés.

- A fazekasságról. Amíg őseinknél a fémművesség világszínvonalon állt, kerámia-készítésünk csak közepesnek mondható. Ennek egyszerű oka az volt, hogy őseink úton levő tagjai Európában egyedüli módon "kővel főztek"; nyergeikre nem akasztottak nehéz és törékeny cserépedényeket, hanem szárított húsokat vagy húsport vittek magukkal és tarsolyukban tűzszerszámot hordtak. Tüzet gyújtva a tűzben lehetőleg nagy fajhőjű vulkanikus köveket (zárványokat) forrósítottak fel és azt hidegvizet tartalmazó edénybe (lopótökbe, fateknőbe vagy háncsedénybe) dobták. A magukkal hozott szárított (pácolt) húsokat vagy húsport ebben a forró vízben hidratálták (főzték meg). Emellett természetesen ismerték az edényművességet is, sírjaikban útravalóul cserépedényekbe a halottnak ételeket helyeztek el. Fazekasaink háromféle edényt készítettek: 1. agyagból hevenyészve összegyúrtak edény-alakokat, azt a sír mellett tartott "halotti toroknál" kicsit "kiégették" és abba helyezték a halottnak szánt útravalót. Régészeink többnyire ezeket a "gyatra" edényeket találják őseink sírjaiban. 2. Hétköznapi használati edényeinket fazekasaink kézikorongon korongolták, így az edények itt-ott különböző vastagságúak voltak. Az edények falához lassúbb forgatás mellet fésűszerű szerszámot tettek, így egyszerű hullámvonalakkal díszítették azokat. Az edényeket általában űrmérték szerint készítették és aljára "fenékbélyegeket" karcoltak (nyomtak). Ezek többnyire homorú jegyek vagy karcolatok, amelyek az edények készítőinek vagy használói nevének rovásírásos rövidítése, un. "tamgája" volt. 3. lábbal hajtott szépen formált és mázas edényeket is készítettek hétköznapi használatra; ezeket sohasem rakták a halott mellé sírjába. Az ilyen edények telepásatásoknál kerülnek elő. Fazekasaink legszebb és legjellemzőbb alkotásai a cserépüstök vagy cserépbográcsok voltak. Ez a forma Erdélyben és a Havasalföldön sokáig használatban volt. A bográcsok fejőedényként is szolgáltak, de mivel sokuk alja kormos, nyilvánvalóan főztek is bennük. Peremükön átfúrt lyukakat találunk; ezeket vagy felfüggesztve vagy három lábra állítva használták.

- A bőrművesekről. Nagyállattartó őseinknél a vadászat nem élelemszerzés, hanem szőrme- és bőrszerzés céljait szolgálta. A vadbőrt a belső-ázsiai népek többnyire hozományba adták, gondoljunk csak arra, hogy a "hölgy" szavunk egyszerre jelent nőt és hermelint. Bőrszükségletük nagyobbik részét háziállataiktól szerezték be. Bőrtárgyaink sajnos mind elpusztultak, csak a csatokhoz és más fémtárgyakhoz oxidálódott bőrmaradványokból következtethetünk ősi bőrművességünk fejlettségéről. Őseink sok bőrt használtak lószerszámaikhoz, rangjelzést is ellátó öveikhez, tarsolyaikhoz, tegezeikhez és cipőjükhöz. A nyersbőr kidolgozásához bizonyos szinten minden pásztor értett, az igényesebb darabokat azonban jól képzett és nagy tapasztalatokkal rendelkező bőrműves készítette. Bőrből készült a pásztorok gúnyája, a suba és a hátibőr (vagy kacagány), de lakásukban is szerepet kapott az állati szőrme és a bőr. Egy suba 6-8 birka bőréből került ki. A suba szerepét parasztjainknál szépen írja le Tömörkény István: "A suba közönséges bútordarab a parasztembernek. Szék, ágy, párna, dívány, télen kályha, nyáron jégverem az neki. Enni lehet a bőrén, meg húst osztani rajta; és ha belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Aztán, ha beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség".

- Az ácsokról. Ácsok késztették az állandó szállás nyílászáróit, a faházak részeit, de a jurtákban a merevítőket, a bejárati részeket, a vájt- és ácsolt ("tulipános"-) ládákat (koporsókat) és a konyhai munkához a teknőket. Az ácsmunkához legfontosabb szerszám a fűrész volt (ilyen a noi-ulai hun halomsírból is került elő), a ládák ácsolásához szükséges volt a fejsze, a sík felületek kialakításához a nyílgyalu és a faragókés. A noin-ulai koporsók kötéseit vésővel és fúró segítségével alakították ki. A ládák kötéseit a csángók ma is csak “fécivel” vagy “fészivel” (fejszével) készítik el. A szilárd kötésekhez ragasztást és faszegeket használtak - ezekre a Lop-nor környékéről vannak analógiáink.

- A molnárokról. A lovat lovas népek sohasem használták igavonásra vagy malomhajtásra. Ezt a funkciót őseinknél a szarvasmarha látta el. Nem tudunk őseink vízimalmáról, viszont malomköveink kézi- és állat-meghajtásos őrlésről tanúskodnak. Kézimalmaink többalkatrészes bonyolultabb kétmalomköves szerkezetek voltak.

- Az íjasmesterek. Őseink nagy múltra visszatekintő visszacsapó reflexíja igen kényes fegyver volt. Elkészítésük a mesterség művészi ismeretét kívánta meg, nemcsak azért, mert bőrbevonatát aranyozott díszítés fedte, hanem amiatt, hogy erőelosztása, egyensúlya hajszálpontosnak kellett lennie. Fontos volt a fa kiválasztása, a szarulemezek elkészítésre ragasztása, a szarvasain kiválasztása és kikészítése.

. A nyergesek. Őseink nyergeit fából készítették és lovaik hátára "szabták", akárcsak ma a zakókat vagy a kényesebb női ruhákat. Az utolsó magyar fanyerget készítő nyergesmester 1938-ban halt meg Tiszafüreden; e tudomány egészen eddig élt a magyarság körében. A nyereg elkészítése éppoly kényes munka volt, mint az íjé. Fontos volt a két nyeregszárny, a két kápa, a kápát áthidaló farbőr, a nyeregről lecsüngő kengyelek, a hevederszíj, a nyerget rögzítő szügyelő és a farhám szakszerű elkészítése, hiszen a nyereg érzékeny egyensúlyi állapotot teremt a ló hátán. Lószerszámait a magyar ember mindig ékesen feldíszítette; honfoglalás kori női nyergeink díszesebbek voltak, mint a férfiaké. Őseink házasságkötésekor egyik legfontosabb ajándéka a lószerszám volt; a halottat többnyire ezen hozományával együtt temették el.

- Számos más mester dolgozott őseink között, mint pl. a csontfaragó, a kötélfonó stb.

- A kereskedelemről és a vásárról. Őseink háztartásuk egyszerűbb tárgyait maguk állították elő. Élelemmel őseink nagy állatállományuk és fejlett fölművességük révén mindig jól el voltak látva. Az élelem megszerzéséhez pénzre nem volt szükségük; ezzel csak a kalandozások idején ismerkedtek meg. A szerzett pénzeket azonban ekkor sem fizetésre, hanem átfúrva csizmájuk és ruháik díszeként használták fel. Mivel a Kárpát-medence igen gazdag volt ezüstben (Selmec környékén) és aranyban (Zalatnán), így őseink állatokért, mezőgazdasági termékeiért, aranyukért, ezüstökért a keleti piacon prémeket, szőnyegeket, selymeket és brokátokat vásároltak. Keleti vásárokon való részvételünkről Ibn Ruszta is megemlékezik írva, hogy Kercsbe érkezve "a magyarok bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket, és más bizánci árukat vesznek". A korabeli auktorok leírják, hogy a magyaroknál "pompa és gazdagság" uralkodott. A Kárpát-medence beleesett abba a nagy európai kereskedelmi útvonalba, amely Pesten és Vereckén keresztül Kijev felé vezetett, de az észak-déli - Al-Duna, Morvaország-Odera - útvonal is hazánkon át vezetett. A peresljevicei vásárok nagy vonzereje a magyar ezüst volt. A magyarok a prágai vásárokon bizánci szolidusokkal fizettek. A normannok nagy mennyiségben szállítottak magyar szablyákat Skandináviába; múzeumaik ma is tele vannak ilyenekkel.

Vissza a tartalomhoz