AZ ŐSMAGYAROK FÖLDMŰVESSÉGE

 

Őseink földművességéről azért indokolt írni, mert több szerző Árpád népét úgy állítja be, mint amely nemcsak afféle "lovasnomád", hanem "nomád" kultúrával rendelkezett és a földművességet és az állattartást KeletEurópában a szlávoktól vagy itt a Kárpát-medencében a morva-szlávoktól vagy más népektől "vette volna át". Ennek a felfogásnak a korabeli auktorok éppúgy ellentmondanak, mint temetőink és településeink tanúságai. A honfoglalás idején a Kárpát-medencében már hun-avar maradék-lakosság élt, amely ugyancsak Keletről hozta magával a földművesség és állattartás ismeretét. Honfoglalóink magas szintű "farming" (földet művelő és állattartó) gazdálkodást folytattak; gazdagságuk jelentős részét nagy állatállományuk és szakszerűen művelt földjeik adták. Ha honfoglaló őseink afféle nomád pásztorok lettek volna, akkor a környező népek tengerében éppúgy eltűntünk, felszívódtunk volna, mint az a népvándorlás szinte minden népével megtörtént. A honfoglaló magyarság életmódjára és mezőgazdaságára vonatkozó források szűkszavúak, de azért megtaláljuk benne mezőgazdaságunk bizonyosságait, csak el kell szakadnunk a finnugrista toposzoktól, mint a "téli-nyári szállás", a "félnomád életmód", a "ligeterdő", a "szláv jövevényszavak", a "nomadizálás" stb. Gardézi pl. így ír a magyarokról: "Szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek… sok szántóföldjük van". Fodor István régész a maga visszafogott stílusában így fogalmaz: "Kétségtelen, hogy honfoglalóink jelentős földművelő népességgel rendelkeztek, s ennek az életmódnak számos hagyományát Keletről hozták magukkal".

Balassa Iván ősi ekéinket és ezeknek szókészletét vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy "ekéink technikailag igen magas szinten álltak", amit többek között az erre vonatkozó szókészletünk is bizonyít, mint pl. a szánt, az ás, a köldök, a köpű, a szarv, az eke, a fő, az eketalp, a szántóvas, a laposvas, a hosszúvas, a vezér(rúd) stb. szavunk. "Sikerült megállapítanom - írja Balassa Iván -, hogy a bolgár-török szavakból egy túróeke (ralo) egészét össze lehet állítani". Kelet-európai analógiák és honfoglalás kori sírleletek alapján kimondhatjuk, hogy honfoglalóink ismerték az ekét, az ásót, a kapát, a sarlót, a csépet, de legtöbbször más típusokat használtak, mint a későbbi korokban. Gabonáink és növényeink szavainak nagyrésze is ótörök eredetűek, mint: búza, árpa, arat, boglya, gügyü (maroknyi nád), gabona, tarló, őröl, kölyű (gabona széthúzása), szór (gabona tisztítása), dara, ocsu, gyümölcs, alma, körte, mogyoró, dió, kökény, som, szőlő, karó, kocsány, szűr, bor, borsó, bors, kender, kóró, tiló, csepű, orsó, torma, üröm, kabak, komló, csalán, gyom, gyertyán, gyűrűfa, kőris, tátorján, bojtorján, kalokány, katáng, gyopár, gyékény, cötkény, kökörcs, kökörcsin, kikirics, káka stb.

- Eketípusaink. 1. kampóseke (szoha), melynek két vasa befelé összefordul és csak karcolja a földet (karcolóeke); az irtásos földművelés talajfelszínét formázták vele; 2. túróekék (aka-pusz-ok) szimmetrikus ekevasai között volt 12-14 cm-es és 24-28 cm-es. A már használatban levő földet szántották vele. Olyan talpon csúszik, amelynek hegye szimmetrikus, dárdahegy alakú vassal van ellátva, ezért "talpas ekének" is nevezik. 3. Ágyeke (szaban) már jobban megdolgozza a földet, azt oldalra fordítja, ezért fordítóekének is nevezik. Az ekék vasa aszimmetrikusak, hosszúk elérheti a 40 cm-t, szélességük 28 cm-ig terjedhet, vastagságuk 1 cm, szélükön megerősítették, hogy parlagokat és szűzföldeket könnyebben fel lehessen törni; változatai: a váltóeke és a kerülőeke, ez utóbbinak a csoroszlya mellett erősen aszimmetrikus ekevasa, taligája és kettős szarva van. Őseink használták a fogatos ekét, amely elé természetszerűleg ökröket fogtak. A fogatos eke vasa 40 cm-nyi volt és 5 kg-ot nyomott. A csoroszlyák hossza 40-60 cm, szélessége 3-5 cm volt. Európába a szügyhám a belső-ázsiai népektől került be. A szarvtalpas eke szarvát és talpát egyetlen fából faragták vagy a két fél szarvtalpat munkálták ki és ezeket kapcsolták össze. Ez a rendkívül erős szerkezet a legkeményebb gyepet is felhasogatta. A földet megmunkáló szerszámok közül elsőnek az ásáshoz használt vaspapucsos faásót említhetjük, amely kertművelésre és árokásásra egyaránt alkalmas volt

- A kasza és a sarló. Őseinknél az aratást általában fiatal nők végezték sarlóval. A sarlónak kétféle alaptípusa ismert; az egyik pengéje a nyéltüskéből csaknem egyenesen halad felfelé és csak az utolsó harmadban görbül be, ez az ívsarló, a másik nagyobb öböllel kezdődik és ebből felfelé, majd befelé kanyarodik, ez a horgas sarló.

- A cséplés és az őrlés. Őseink szemnyerő eljárásainál kevés a fogódzópontunk, mert azok romlandó anyagból készültek. A lóval való nyomtatást őseink biztosan Ázsiából hozták magukkal, hiszen a nyomtatás helye, a "szérű" szó is ótörök eredetű, és ilyen eljárásokat a belső-ázsiaiak ma is használnak. A cséppel történő szemnyerésre csak analógiáink vannak. Mivel a feltárásokból előkerült gabonafélék nagy tisztaságban fordultak elő, ezért nyilvánvaló, hogy fejlett tisztító eljárásokat használtak. Ezt végezhették válogatással, lapáttal, a szél segítségével, vízben mosással és szárítással vagy bármilyen más eljárással. A szántóföldeken maradt szalmát vagy, beszántották vagy, elégették.

- A megtermelt és kitisztított gabonamagvakat kézzel hajtott őrlőköveken megőrölték. A durva örmelényt nevezték régi török nevén darának, amelyből lepényféléket sütöttek.

Földművelő szeközök Levédiából és Etelközből VIII.-IX. század

Ősi termesztett növényeink

A régi korok növényei - szemben a mai monokultúrában tartott, genetikailag sokszor túltenyésztett és ezért leromlásnak indult fajtákkal olyan mértékben illeszkedtek a környezetbe, hogy azzal szinte szerves egészet alkottak. Az írott források, a hiedelmek, a mítoszok, az ősi hagyományok, a néprajzi, az etnobotanikai és főleg az archeobotanikai kutatások viszonylag jó képet adnak ősi behozott és itt, a Kárpát-medencében talált növényeinkről. A növényleletek arra utalnak, hogy a honfoglaló magyarság földművelési és növénytermesztési ismeretekkel érkezett a Kárpát-medencébe. Ezek az ismeretek itt a Kárpát-medencében kovácsolódtak egységbe. A létrejött termesztési kultúra a honfoglalástól a XIII. századig törésmentes fejlődést mutat.

- A gabonafélék.

A búza (Triticum genus) nemzetség valamennyi tagját a vad alakorból (Triticum boeoticum Boiss.) vezetik le. A vad alakorból fejlődött ki az alakor (Triticum monococcum subsp. monococcum L.). A vad alakor és az Aegilops speltoides Tausch. kecskebúza spontán kereszteződéséből jött létre a vad tönke, amelynek a tönkével való spontán kereszteződéséből származtatják a teljes haploid sort, közte a törpe búzát. A legtöbb kultúrbúza Közel-Keleten alakult ki, a kenyérbúza első előfordulása a Fekete-tenger vidékéről származik Kr.e. 6000-5000 tájáról. Honfoglalóink sírjából (Halimba, Esztergom-Kovácsi), majd Árpád kori (Endrőd, Nagyfarkasdomb, Ártánd) temetőkből számos búza-lelettel rendelkezünk. Honfoglalóink búzája a kétsoros tönkebúza (Triticum dicoccon), majd a közönséges búza (Triticum aestivum) volt, de ismerték a csupasz vetési búzát (Triticum aestivum subsp. vulgare), illetve a csupasz törpebúzát (Triticum aestivum subsp. compactum) és a tönkölyt vagy tönkölybúzát (Triticum aestivum subsp. spelta). Az emberiség és őseink gabonái között fontos szerepet játszott a ma már kipusztulóban levő toklászos hatalmas életerejű és a legmostohább körülmények között is termő alakor. Fagyálló, ellenáll a gombabetegségeknek, igénytelen, nagy a szárszilárdsága és elnyomja a gyomokat. Vegyszermentesen termeszthető. Termőképessége természetesen alacsonyabb, mint a többi búzafajtáé és a cséplésnél a toklásztalanítás ma már "nem divat". Az alakor lizin- mikroelem- és esszenciális aminosav-tartalma igen magas, szénhidrát-tartalma alacsony. Ideális gabona a modern "reformkonyhához". A belőle készített étel könnyen emészthető. Erdélyben ősi lepényféléket, pogácsát és kenyeret sütnek belőle; az így sütött kenyér íze a Svájcban divatos "dióskenyérre" hasonlít. Az alakorral etetett sertések jól gyarapodnak és nem válnak zsírossá. Úgy tartják, hogy a lovaknak ettől "sajátos tulajdonságaik vannak". Őseink gabonáját 1995 óta a Nógrád megyei szarvasgedei biohistóriai telepen megpróbálják "visszahozni".

Ősi magyar búzafajták

Az árpa (Hordeum Vulgare L.) géncentruma a termékeny félhold vidéke, de Eurázsiában igénytelensége és nagy hőtűrőképessége miatt már az újkőkor óta termesztik. A toklászos kétsoros árpát (Hordeum vulgare subsp. distichum Zoh.) Belső-Ázsiában éppúgy ismerték, mint a Kárpát-medence őslakói; árpa szavunkat és a növény kultúráját hoztuk magunkkal. Pécsről XI. századi árpa-leletünk van.

A rozs (Secale cereale L.) az Óvilág mérsékelt égövének jellegzetes faja. Hódító útjára Délkelet-Ázsiából indult el, a Kárpát-medencében a bronzkorban fordult elő először. Nincs arról adatunk, hogy őseink ismerték volna őshazájukban; a Kárpát-medencébe érve itt biztosan találkoztak vele. Mivel azonban a rozsot "búzahelyettesítőnek" vetik ott, ahol a búza számára nem alkalmas az éghajlat, őseinknek nem volt szüksége e növényre.

- A zab (Avena sativa L.) mediterrán elterjedésű mérsékelt égövi növény, magas protein- és zsírtartalma miatt emberi fogyasztásra és takarmánynak kiválóan alkalmas. Eredetileg a búza és az árpa gyomnövénye lehetett és csak szelekció során került termesztésre. E növényt őseink a Kárpát-medencében már "készen" találták, kultúrájukban nem játszott jelentős szerepet.

A köles (Panicum miliaceum L.) eredete feltehetően Kazakisztán és Belső-Ázsia, esetleg Kína északnyugati része, ahol a köles a Panicum (spontaneum Lyssev ex Zhuk) fajból származik. Vad alakkörét még nem ismerik. A köles nemzetség három alfaját különböztetik meg: a terpedt bugájú kölesek, az oldalra hajló, zászlós bugájú kölesek és a tömött bugájú kölesek csoportjára. A szélsőséges körülményeket a köles jól tűri, cséplésénél a csíra gyakran kitörik, nyaranta másodvetése is beérik (tenyészideje 98-112 nap), ezért sokfelé termesztik. Európai analógiaként közhelyként mondogatják, hogy "őseink legfontosabb gabonanövénye volt a köles…" Őseink természetesen ismerték termesztették is és sokféle ételt készítettek is belől (pl. lestyános kölest stb.), de arról, hogy legjelentősebb gabonanövényük lett volna szó sincsen. Az "őseink legfontosabb gabonája" jelzőt azért ragasztották rá, mert a Kárpát-medencébe érve itt valóban nagy kölesföldek voltak, amelyek jelenlétét a paleozoológusok mutatták ki. Annak ellenére, hogy e növény belső-ázsiai származású Európában gyorsan elterjedt és mivel nem munkaigényes és rövid tenyészidejű főleg az északi népek, a germánok körében gyorsan elterjedt. Nagy ételkulúrák nem kötődnek hozzá. A Kárpát-medencében a kukorica megjelenése után a köles jelentőséget vesztette, de speciális ételek készítése céljából a mai napig megmaradt.

- Fehér libatop (Chenopodium album L.) eurázsiai gyomnövény; elsősorban a Himalája környékén termesztik; leveleit és fiatal hajtását főzeléknek használják, magjából lisztet készítenek és darájából kását főznek. Régies neve, az "östöparé" vagy "paraj" vagy "fejér libatop" mutatja, hogy valaha őseink is fogyasztották. A Kárpát-medencében a bronzkor óta ismerik; hogy a magyarok hozták-e vagy itt találkoztak e növénnyel, nem tudjuk.

- Sulyom (Trapa natans L.) vagy tündérrózsa-hínár állóvizekben (Balatonban) és holtágakban fordul elő; termését Magyarországon "vízigesztenyének" nevezték, mert íze főzve a szelídgesztenyéhez hasonlít; szükségeledelként fogyasztották. Terméséből lisztet, kenyeret, olykor péksüteményt is készítettek. Annak ellenére, hogy ismert és fogyasztott növény volt Levedia és Etelköz területén, első magyarországi említése csak 1319-ből származik, amikor egy oklevél "sulmoshordoka" néven ismerik. A "kor burgonyája" néven emlegetik; a Tisza holt ágaiban ma is sok nő belőle.

- A zöldségfélék

A lencse (Lens culinaris L.), illetve főzeléklencse indiai, illetve közel-keleti, vagy nyugat-ázsiai eredetű, ahonnan korán Kisázsiába és a Kaukázusba került és még az újkőkorban eljutott a Kárpát-medencébe. A lencsebükkönnyel (Vicia sativa var. lentisperma) együtt a IX-XI. századi Visegrád-Várkert-i ásatásokból került elő. A sudárborsó (Pisum elatius) az előző hüvelyesek gyomnövénye volt. Hasonló elterjedésű a borsó (Pisum sativum L.), a csicseriborsó (Vicia ervilia), a szegletes lednek (Lathyrus sativus) és a lóbab (Vicia faba). Mindegyik főzeléknövényt Belső-Ázsiában fogyasztották, de Kárpát-medencei leleteink is vannak belőle. E növények első említései az 1200-as évekből származik.

A sárgadinnye (Cucumis melo L.) indiai vagy közép-ázsiai eredetű, hazai megjelenését nem ismerjük, de még az újkőkorban eljutott a Kárpát-medencébe, ahol intenzív dinnyetermesztés folyt. Mivel a magyarok őshazájában és átmeneti szállásterületein is ismerték, ezért feltételezhető, hogy be is hozták a Kárpát-medencébe.

A görögdinnye (Citrullus lanatus Mansfeld) ősi kultúrnövény elsődleges géncentruma trópusi Afrika, másodlagos Kína, Belső-Ázsia és India. Legkorábbi növényes könyveinkben már szerepel. Kárpát-medencei korai előfordulásáról bizonyítékunk nincsen, de ez nem jelenti azt, hogy pl. a hunok az avarok vagy a honfoglalók ne hozták volna be.

Az uborka (Cucumis sativus L.) háromezer éve ismert Ázsiában, de korán elterjedt a görögöknél és a rómaiaknál. A Kárpát-medencéből a honfoglalás előtti időből is ismert. Első hazai említése 1405-ből származik.

A tökfélék közül egy cukkínihez (Cucurbita pepo var. giromontii) hasonló pézsmatökfajta eurázsiai eredetű. A többi amerikai eredetű tökfajtával ellentétben a lopótök (Lagenaria siceria [Mol] Stadley provar. clavata) és a kabaktök (Lagenaria siceraria [Mol] Stadley provar. gourda) óvilági eredetű, magyar neve "kabak". A leírásokból tudjuk, hogy Szent László vitézei tökedényből itták a bort és feltételezhetően őseink vízzel főzésükkor tökedényekben is tartottak vizet, amelybe forró köveket dobáltak. A visegrádi várbörtön ablakához is töklámpást támasztottak.

A hagyma (Allium cepa L.) és a fokhagyma (Allium sativum L.) nyugat-és belső-ázsiai eredetű ősi fűszernövény, a póréhagyma (Allium porrum L.) viszont mediterrán növény. A fokhagyma első ismert Kárpát-medencei előfordulása a IX. századból való; mivel Belső-Ázsiában és Közép-Ázsiában igen korai időktől ismerték, így feltételezhető, hogy őseink használták és termesztették.

A fejeskáposzta (Brassica oleracea L. convar. capitata [L.] Alef. var. capitata L.s.1.) és a karalábé (Brassica oleracea L. convar. caulorapa [DC] Alef. var. gongyloides L.) eredete bizonytalan; ismerete az Árpádok koráig nyúlik vissza.

A gyökérzöldségek közül a gumós zeller (Apium garveolens L. convar. rapaceum [Mill.] Gaudich) géncentruma a Kaukázus vidéke. A pasztinák (Pastinaca sativa L. subsp. sativa) őskori eurázsiai növény.

Egyéb zöldségfélék közül megemlíthetjük a sóskát (Rumex rugosus L.), amely őseurópai növény, a spenótot (Spinacea oleracea L.), amely KisÁzsiából származik, a nyugat-ázsiai keszegsalátát (Lactuca serriola Torn), az ugyancsak nyugat-ázsiai eredetű retket (Raphanus sativus L.), a kínai eredetű repcsényretket (Raphanus raphanistrum L.) és a nyugat-ázsiai eredetű tormát (Armocaria lapathifolia Gilib), amely konyhakerti növényeket őseink minden bizonnyal ismerték, termesztették, mégha semmiféle adatunk ezekről nincsenek.

- A rostnövényekkel őseink jóval a honfoglalás előtt megismerkedtek. Ótörök eredetű a "kender" szavunk. A kender (Cannabis sativa) ősi eurázsiai növény, a lovas népek számára elengedhetetlen fontosságú, mert ebből nemcsak ruhaanyagokat, ruhákat, hanem ruha-kiegészítőket (övet, zsinórt), köteleket és zsinegeket is készítettek. A csalán gyomnövényünk; a keleti népek a csalánból vásznat készítettek.

- Kertművelés, gyümölcsök. A legtöbb gyümölcsünk neve ótörök eredetű (alma, dió, som, körte, mogyoró, cseresznye, meggy stb.) és ezen gyümölcsök többségének eredete Belső-Ázsia, vagy Ázsia más része. "Kert" szavunkat is keletről hoztuk; nyilvánvaló, hogy őseink intenzív kertgazdálkodást folytattak. Ha éltek is tovább római eredetű gyümölcs- és szőlőtermesztési ismeretek, akkor azok hamar beolvadtak a Kárpát-medencébe érkező magyarság ismeretanyagába. Korai gyümölcstermesztésünk egyrészt az ősi fajok megőrzésére, részben pedig azoknak tudatos nemesítésére irányultak.

A nemes alma (Malus domestica L.). Termesztett almáink a Malus pumila Mill. fajból származnak, amelynek őshazája Kelet- és Nyugat-Turkesztán, valamint a Kaukázus. Az európai Malus silvestris termésének íze meg sem közelíti az ázsiaiét. Az alma a Kárpát-medencében az újkőkor óta ismert gyümölcs volt. "Alma" szavunk ótörök eredetű; őseink azon területről származnak és azokon jöttek át, amelyeken az alma-termesztés magas szinten folyt, így nyilván jól ismerték és termesztették e gyümölcsöt. Első magyarországi említése 1093-ból származik. A magyar föld mindig gazdag volt almafajtákban, de belőlük sok veszendőbe ment; ezeket Szarvasgedén és Gödöllő-Babat-pusztán megpróbálják megmenteni és újra termeszteni, hiszen régtől fogva adaptálódtak a Kárpát.-medence éghajlatához; termesztésük műtrágya és permetezés nélkül is sikeres. Néhány ős almafajtánk: Borízű, Kecskeméti vajalma, Leánycsöcsű alma, Metélőalma, Páris alma, Pázmán alma, Szentiván(i) alma, Szercsika alma és az Eleve érő. A Darás, Fontos, Leányalma, Mag nélküli, Métet, Puha, Posonyi, Perlinger (nyári almák), a Leányalma, Szentbenedek és Tótalma (őszi almák) és Báling, Boldogasszony almája, Bonaburuttya, Bosznai, Kormos, Majner, Métet, Mesinki, Páris, Paszamán, Piros alma, Selyem alma, Szegletes alma, Telelő és Tótalma (téli almák).

A termesztett körte (Pyrus domestica Medik.) számos vad faj kereszteződésének az eredménye. Az ázsiai fajok géncentruma Közép-Ázsia. A körte az újkőkortól ismert gyümölcs, a Kárpát-medencében első lelete a bronzkorból származik. Körte szavunk is ótörök eredetű, első írásos előfordulása a Tihanyi apátság alapítólevelében 1055-ben fordul elő "kurtuel" néven. Ősi nyári körtéink: Eleve érő, Üdein érő, Pünkösdi, Cseresznyével érő, Árpával érő, Búzával érő, Apró muskotály, Elő érő muskotály, Muskotály, Gerellyes, Nágovics, Hosszúszárú, Császárkörte, Nyári pergamont, Szent Lórinc körte, Piros körte, Vörös körte, Vörös bélű körte, Vörös nyári és Zöld muskotály. Őszi körtéink: Hercsóka, Kozma, Zelenka, Mézes körte, Őszi muskotály és Salzburgi; téli körtéink: Babka, Carabella, Havasalji, Makária, Mészáros, Benedek, Mosóci, Telelő és Téli bergamot. További ősi körtéink: Budai kisasszony körte, Csákvári nyári körte, Egri körte, Erdélyi körte, Fehérvári körte, Fujtós körte, Korai szagos körte, Köcsög körte, Nyári Kármán (Kálmán) körte, Magyar kobak, Mogyoródi óriás körte, Mosoly körte, Őszi körte, Piroska körte, Szűcsi körte és Zöld Magdolna.

A barack (Prumus persica L.) őshazája Kína, ahol már hétezer éve előfordul és négyezer éve termesztik. A Krisztus előtti években már elkerült Európába. Őshazánkban éppúgy ismert gyümölcs volt, mint azokon a területeken, ahol őseink átvonultak. A Kárpát-medencéből az első leleteink a vaskorból származnak. Ősi magyar barackfajták: Duránci barack, Gumibarack, Parasztbarack és Vérbarack.

A kajszi (Prunus armenica L.) őshazáját Közép- Belső-Ázsiába és Kínába teszik¸ a legrégibb kajszi-leletet a Kr. előtti III. évezredben találták. Terjedésében a Selyem Út jelentős szerepet játszott; e révén korán eljutott Örményországban, amelyről e gyümölcs nevét is kapta. A Kárpát-medencéből már a római korból származnak mag-leletek. Magyar neve, a "kaysi" török szó megfelelője. Középkori okleveleink csak "barckról" tesznek említést egybemosva a két barackot. E gyümölcs állandó gondozást igényel. Ősi fajtáink a Woyssel Magyar kajszi és a Tengeribarack.

A cseresznye (Prunus avium L.) és a meggy (Prunus cerasus L.) talán Elő-Ázsiából vagy Nyugat-Ázsiából származik, de korán bekerül Európába. A madárcseresznye a Kárpát-medencében őshonos; hazai első előfordulását a kőkorból ismerjük. Fonyód-Bélatelepről VII-IX. századi cseresznye-magleletünk származik. A meggy a középkortól a hazai szőlőket szegélyező gyümölcs volt , bort- és pálinkát főztek belőle, kocsányából gyógyszer készítettek. Első írásbeli előfordulása a XIII. századból származik. Ősi magyar cseresznyefajtáink: Glocker óriás, Májusi korai, Ölyvedi fekete és Porcogós cseresznye. Ősi magyar meggyfajták: Aratómeggy, Pipacsmeggy, Korpádi meggy, Cigánymeggy, Halyagmeggy és Spanyolmeggy.

A közönséges dió (Juglans regia L.) ősi gyümölcs; az ókori Kínában éppúgy ismerték, mint a Közel-Keleten. Elsődleges géncentrumának a Kaukázust és Kisázsiát feltételezik; a Kárpát-medencében az újkőkor óta ismert gyümölcs. "Dió" szavunk ótörök eredetű; őshazánkban nyilván ismerték e gyümölcsöt. Középkori okiratainkban "dyo", "gyia", "gyio", "dia", "gia", "gyofa" és "gyabukar" néven fordul elő. Első említése 1015-ből a pécsváradi alapítólevélből származik. Ősi diófajtáink: a Milotai dió és a Sebeshelyi gömbölyű és hosszú dió.

A termesztett szilva (Prunus domestica L.) "keleti eredetű"; ennél pontosabbat botanikusaink nem tudnak mondani. Hazai legkorábbi leletünk a bronz-vaskorból származik. Hazai nemesítése világhírű lett. Ősi magyar szilvák: Besztercei szilva, Boldogasszony szilvája, Duránci szilva, Nyári aszaló, Penyigei szilva, Sár(ga) szilva és Vörös szilva.

- A szőlőművelés és a bor készítése. A rómaiak által Pannóniában termesztett szőlő megérte a magyarság bejövetelét. A szőlő-termesztés és bor-készítés összes magyar szava török eredetű (szőlő, bor, csiger, ászok stb.), ebből következik, hogy őseink ismerték a szőlőtermesztést és a bor készítését. A magyar szőlőművelés kettős gyökerű; a nyugati területeken bizonyos római hagyaték őrződött meg, míg a Gyöngyös környéki, a tokaj-hegyaljai Kelet, Belső-Ázsia felé mutat. A szőlő eredetét illetően kétféle nézet uralkodik; az egyik szerint őshazája a Kaukázus, Perzsia és a Földközi-tenger vidéke volt, ahonnan a legkorábbi termesztett szőlőmagok a Kr. előtti V-IV. évezredből származnak, amelyek átmenetet képeznek a ligeti szőlő és a termesztett szőlő között. E nézet szerint a szőlőművelés terjesztésében az egyiptomiak, a görögök és a rómaiak mellett a kisázsiai népek, a türkmenek, a tádzsikok és az özbegek vettek részt. A másik nézet szerint a szőlő őshazája Közép- illetve Belső-Ázsia, "Ázsia Szíve", a Turfán-medence. Turfán egy részét régen is - és ma is - "Tokaj"-nak nevezik; itt "a szőlőtőkén rajta hagyják a termést, míg az meg nem töpped, majd belőle édes, émelyítő italt készítenek". Kínai Évkönyvekből tudjuk, hogy a kínaiak négyezer éve ismerik a szőlőt és a bort. Amíg az európai borok "szárazak" voltak, addig az ázsiai borok édességükről voltak híresek. Ménandrosz erről így emlékezik meg: "A magyarok lakomához láttak… bort ittak ugyan, de nem olyant, amilyent nálunk szőlőből préselnek. Valami más barbár édes itallal töltötték meg magukat". Dzsajháni megjegyzi, hogy "a magyarok itala mézből készült", Anonymusnál pedig azt olvassuk, hogy "húst, halat, mézet ettek és bőven volt fűszeres boruk". A belső-ázsiai hunok "bor tengri"-nek nevezték a hajnal istenét, amely szó egyúttal a "fehéres szürke" színt jelentette, amely feltehetően a forrásban levő bor habjára utal. Később a bor a belső-ázsiai hun és török népeknél már magát az italt jelentette. A XI. századi, majd későbbi magyarországi híradások szőlőhegyekről, szőlőművelésről és bor-készítésről tesznek említést.

A bortermő szőlő (Vitis vinifera L.). A paleobotanika szerint a Cissetes nemzetség, amelyből a vitis vette kezdetét a Kréta-kor végén jelent meg. A Kárpát-medencéből is származnak az alsó-oligocén idejéből szőlő-mag lenyomatok (Vitis hungarica Andr. N. Sp.), de a tertier végén itt kipusztult a Vitis silvestris Gmel. Bortermő szőlőmagok a Kárpát-medencéből már a római kor előtt is kerültek elő. Domitianus császár tiltotta ugyan a tartományokban a szőlőtelepítést és termesztést, Probus császár viszont Pannóniába sok szőlőt telepíttetett. Az írott források szerint a pannóniai borok savanyúak voltak és nem tartoztak a kedveltek közé. A római kori szőlők megérték a honfoglalást, hiszen a közben betelepült hunok és avarok is ismerték a szőlőművelést. A X. és a XI. századból egyre több említés történik a magyarok szőlőműveléséről és a szőlőművesekről. A kereszténység felvétele után betelepített szerzetesek hazájukból magukkal hozták az általuk megszokott szőlőfajtákat. A badacsonytomaji pálos kolostornak 1313-ban Ladomér fia szőlő területet adományozott; állítólag itt termeltek francia szerzetesek által hozott burgundi eredetű Pinot gris szőlőt, és éppen ez nálunk Szürkebarátként ismertté vált fajta tette híressé Badacsony vidékét. A Furmint francia származású és a XII-XIII. században került Tokaj-hegyaljára és az egri borvidékre. Legkorábbi szőlőfajtáink között ott volt a Gohér, a Bakator, a Kék és Fehér kecskecsöcsű, a Bajor, a Furmint, a Fehérszlanka, a Vékonyhéjú, a Betyárszőlő, a Fügér, a Mézes, a Lisztes, a Bakafánt, a Dinka, a Berkenyelevelű, a Szagos bajnár és a Rózsaszőlő. A középkorban Magyarországra a fehér borok, így a fehér szőlők voltak a jellemzők. Mátyás király Chamegnéből és Burgundiából vörös szőlőfajtákat hozatott. Uralkodása alatt került be a Kadarka. A középkori európai források kétféle magyar borról emlékeznek meg: egy magasabb alkoholtartalmú vinum frannicumról és egy gyengébb minőségű vinum hunnicumról. Csoma Zsigmond úgy véli, hogy a magas művelésmódot igénylő szőlőfajták (Szilváni, Leányka, Nagyfügér, Kolontár és Csókaszőlő) az ősi szőlők leszármazottai, hiszen Belső-Ázsiában a mai napig ilyen szőlőművelést folytatnak.

Vissza a tartalomhoz