ŐSI MAGYAR NÉPMŰVÉSZETI STÍLUSELEMEK

 

A szimbolikus gondolkodásmód, a köznyelvi képes beszéd és a rajzolt jelképek évezredek óta az emberiség közismert és nélkülözhetetlen eszközei. Ezt az eszköztárat megismerni annyit jelent, mint a kultúra egyik fontos beszédmódját megtanulni és megérteni a gondolat kifejezésének egyedül az emberre - adott esetben a magyar emberre - jellemző módját. A szimbólum legfontosabb tulajdonsága -, mint minden jelé -, hogy helyettesít valamit. A tárgyak, az állatok, a virágok valamilyen elvont eszme jelképei. Az emberi kultúra elválaszthatatlan a jelek és a jelképek használatától. Jelképeink alakítják a mi világunkat, de mi is alakítjuk jelképeink világát. A jelképek vállalásával a közösséghez való tartozásunkat hangsúlyozzuk. A hagyományokhoz való ragaszkodást nyilvánítjuk ki általuk, igazodásunkat egy kultúra értékrendjéhez, az ideológiai vagy vallási képzetek elfogadását, a ritualizált viselkedésformák követését, a csoporthoz tartozás tudatosítását. A jelképek rendszere a kultúrákban az identitás megerősítése.

A magyar népművészet szimbólumairól már a múlt század végén gazdag - ki nem elemzett - motívumgyűjtemény jelent meg Huszka József tollából¸ ebbe az irányba kutatott gróf Zichy Jenő és Posta Béla is. Huszka József (1854-1934) élete munkásságát a következőkben foglalta össze: "A magyar ornamentikának olyan a jellege, amilyen a germán szomszédság ízlésében teljesen hiányzott. Főeleme a növényi motívum… A honfoglalók ornamentikája magában áll. Akár egészében nézzük az ékítményeket, akár összetételükben vesszük figyelembe, vagy egyes apró elemeit vizsgáljuk, a kutatás eredménye mindig az, hogy ez az ízlés nem a mai hazában született". Pekár Károly 1910-ben így fogalmazott: "A honfoglalók művészete a magyar népi ornamentikában őrződött meg". Dievald Kornél 1927-ben írt munkájában pedig ezt olvassuk: "A székely házak pazar ornamentikájukkal, rovátkolt fafaragásaikkal és szerkezeteikkel ősi stílust örökítenek meg".

A magyar népművészet azért színesebb, mint a környezetében élő népeké, mert motívumvilágában olyan elemek is szerepelnek, amelyek a Kárpát-medencében a magyarok beérkezésekor nem voltak jelen; a magyarság ezt magával hozta távoli hazájából. Ezek nem másodlagosan "átvett" elemek, hanem a magyarság mentalitásához kötöttek és olyan mélyen beivódtak lelkivilágunkba, gondolkodásmódunkba, hogy annak meghatározói lettek. A honfoglalás idején hazánkban nem épültek kőkatedrálisok, olyan épületek sokasága, ahol őseink motívumvilága megőrződött volna. Lassan azonban a múlékony anyagok - fa, bőr- textil - jelképrendszere áttevődött a későbben faragott kövekre. A tarsolylemezek kör palmettadíszei szinte azonos formában jelennek meg a veszprémi székesegyház kövein; a párkányköveken levő háromágú palmettalevél még megtartotta a tarsolylemezen látható éles formákat. Népünk az élet nagy kérdéseiben még ma sem a jelenben él, hanem múltjának emlékeibe húzódik és az öregektől tanult szokások szerint intézi a maga életét. A magyar népművészetnek még ma is megvan a szerepe abban a kristálytiszta szerkezetben, amely eleink világát olyan egyszerűvé és széppé tette, bár a modern idők ebből sokat elkoptatnak, elsilányosítanak.

Tájegységek

Ősi magyar hitvilág Európa szívében

Az ázsiai egyistenhitről őseink egy része már a X. században, nagyobb részük a XI. században tért át a keresztény vallásra. Az új vallás számára templomok, kolostorok épültek. A keletről hozott népművészet és ötvösipari díszítőművészet továbbélés mellett az új épületek új alkalmazási lehetőségeket nyújtottak. Önálló építő- és kőfaragó műhelyek alakultak Pécsett, Esztergomban, Jákon és másutt. Mivel a kőfaragó művészek magyar emberek voltak, így megjelent ősi motívumvilágunk a jáki templom kapubélésén, a bényi és az esztergomi templom faragványain. A sárközi deszkakerítések pártázata a gótikus épületek párkányzatain jelennek meg. Az új vallás egyházpolitikai szempontból kénytelen volt engedményeket tenni; az ősi szimbólumok keresztény jelentést kaptak. Ilyen "kettőséget" láthatunk a Képes Krónika illusztrációin. A reneszánsz korban Magyarországon elsősorban az olasz reneszánsszal kerültünk kapcsolatba, melynek díszítőművészetében ott van a tulipán pl. Kinizsi Pálné imakönyvén és a Corvinák díszítményein. A Mátyás király udvarában élő illusztrátorok a magyar nép díszítőművészetének formakincse szerint díszítették a Corvinákat.

A barokk időkben a népművészet a polgári társadalomban főleg a fejfákon, a székhátakon, a ládákon és más bútorokon jelentkezik. Vannak kopjafaszerű fejfák haránt rovátkolással, fenn faragott tulipán-formával, van átmeneti stílusú fönt kivágott tulipánforma; alatta a lépcsőzetek kivágások már csak halványan emlékeztetnek a kopjafák rovátkáira, ugyanakkor a fejfa szélének vonalvezetése barokk jellegű. Végül van olyan fejfa is, amelynek profilja teljesen barokkos, de készítője a barokkos fejfát sem tudta elképzelni tulipán nélkül, ezért kivágás helyett ráfestette. A fejfa készítőjét a meggyökeresedett néphagyományok késztették arra, hogy a tulipános díszítés-technika- és stílusváltás ellenére is megtartsa. A székhátakon is a barokkos profil mellett ott van a faragott vagy festett tulipán. A tulipánnak ez a kiemelése nincs meg a nyugat-európai díszítőművészetben. Ahogy az ősi magyar zene asszimilálta az idegen hatásokat, úgy asszimilálta népi művészetünk is a reneszánsz vagy későbbi nyugati tulipánformákat; azokat az ősi formára egyszerűsítette le.

Ősi magyar népművészeti stíluselemek

A magyar népművészetre az egyszerű, világos és átlátszó dialektika a jellemző. Ember- és mitikus alakjait különböző geometrikus formákba vagy virágmintákba rejti. A természet a maga változatos forma- és színvilágával szembesül ebben a művészetben az örök emberi értékekkel: a képzeletvilággal, az absztrakciós képességgel és a misztifikáló hajlammal. Azzal, hogy az ember - a népművész - alkotásába mindig belead egy kicsi önmagából is, egyéni színt, személyes varázserőt ad az előállított tárgynak, Minthogy azonban egyetlen alkotó sem lehet független az őt érő hatásoktól, a népi alkotó is kompiláló, mert népi csoportja érdeklődését, lelkivilágát és társadalmi ösztönzőit helyezi át a tárgyba, de azokban az emberiség örök értékei is ott vannak; átszüremlenek az egyén és a nép zsilipjén.

- A szalagfonat ősi jelkép, tulajdonképpen két kígyó összefonásából keletkezett. A szalagfonatokat mint az isteni végtelen erő megtestesítőit kell látnunk. A magyar mitológiában a kígyó jó állat, a ház lakóinak őrzője, amely üdvöt és szerencsét hoz; benne lakik az ősök szelleme, ezért megölni nem szabad. A kígyó ősi időktől fogva termékenység-szimbólum is, ezért kígyófejesek a női karkötők, de jelkép is, mert bőre változtatja színét.

- S-alakúan kunkorodó levélformák az állatok szarv-alakjaiból keletkeztek. A kacskaringók Altai vidéki állatstílus növényformává stilizált motívumai.

- A kettős kunkor vagy bajuszalakú kettős levélformák felett lándzsa- vagy függő csepp alakú formát is találunk, belül egyszerű körrel vagy pávaszemmel való tagolással. A kettős kunkorral a középső levél összeolvadhat.

- A rozetta, rózsácska gyakran fordul elő honfoglalás kori kerek ruhadíszek közepén. Vannak olyan szív alakú formák is, amilyenek az altaji állatstílus motívumaiból fejlődött.

- A virágok modellálása során a sziromlevelek állását gyakran - főleg a népi kézimunkáknál - csak egy-egy kereszttel jelölik. A négyzetbe rajzolt dőlt kereszt férfiszimbólum, amely forgást ábrázol szemben az egyenesen állóval, amely mozdulatlanságot érzékeltet. A kereszt állhat körben is, amely szintén a forgást sejteti. A forgókereszt gyorsan forogva egy kör benyomását kelti, a kör pedig mágikus jelentőségű, amely a népi élet szinte minden területén ma is fellelhető.

- A spirál a körrel, mint elemi alakzattal rokon és lényegében bezáratlan körök sokaságából áll. Így a spirál térben elképzelhető átvágott és eltolt körök összességének tekinthető, amely ezáltal képessé válik a mélység és a magasság érzékletes ábrázolására.

- A szem-dísz. A mag ősi termő erőt jelent, a szem viszont fenntartó isteni erőt.

- A páva a halhatatlanság jelképe, holott eredetileg csak a griff, az örök fény, a világosság volt a halhatatlanság szimbóluma.

- A pálma az "istenfa" alkotója, mert olyan fa, amelyet az ember mesterségesen termékenyít meg oly módon, hogy a hímporzóval behintik a termővirágot. Az életfa vagy istenfa azt a képzetet jeleníti meg, hogy az Isten a fában lakik.

- A gránátalma termékenység-szimbólum, amely a mi Boldogasszony-kultuszunkban is megjelenik.

- A galambok eredetileg az ősi Boldogasszoyny jelképei voltak.

- A napjel. A természetben élő emberek nagy mértékben ki vannak szolgáltatva a természet erőinek. Az ember korán rájött arra, hogy élete legfontosabb tényezőit - a meleget, a világosságot - a Naptól kapja, ezért mindig tisztelettel tekintett ezen égitest felé. Népművészetünkben mélyen konzerválódott a napjel szinte minden formája. A napjel ősi tartalmát ugyan a magyar nép rég elfeledte, de formáját hagyományaiban mélyen konzerválta. Ősi hitregénkben csodálatos szarvas jelenik meg; homlokán fénylik a felkelő Nap, szarva hegyén a Nap fénye megannyi csíkban tündöklik. Tiszteletének tárgyát először kör alakkal ábrázolta; ennek horgas sugarú kör stílusváltozatát a nép "forgórózsának" mondja; ugyanezt a jelet megtaláljuk Kínában és a belső-ázsiai szőnyegeken. A szőnyegszövés technikája alakította ki a "horogkereszt" alakot, amely a csángóknál éppolyan formában jelenik meg, mint Ázsiában. A napjel összetettebb stílusváltozatai is ismertek. Így a székely porszarukon rajta van a napkorong tagoltabb formában, széléből a sugarak örvényszerűen csigavonalas gomolyban csapnak fel. Ilyen napjel díszíti a kínai és belső-ázsiai díszkapukat, kolostorok gerendáit, de a székelykapukat is. A csángó-, a kalotaszegi-, és a székely kapu keleti rokonságát nemcsak szerkezeti, de napjel díszítéses formái is megerősítik. Népünk nemcsak regős énekeiben őrzött meg a Nap csodálatára vonatkozó jelképeket, de a napfordulókor tartott turkajáráskor az ősi jelek rajzolásával is. Ilyenkor teheneik oldalára kerek napjeleket rajzoltak, hogy a mindent éltető Nap viruló erőben és egészségben tartsa meg hasznos jószágaikat.

Mezőkövesdi hímzés

- A nemek ábrázolásában a népi nyelv kerüli a durva megfogalmazásokat; azokat virágnyelvbe rejti. A virág vagy virágkomponens lehet nő vagy férfi. Ilyenkor csak a bennük található szimbólumok jelzik a nemet. Gyakoribb női szimbólumok a kör alak különböző formái; szimpla, dupla, legbelül maggal, vagy hálóval kitöltött kisebb kör vagy csillag, rombuszformák, szilvamag stb. Férfiszimbólumok: dőlt kereszt, de előfordul álló kereszt formában is. A nemi egyesülést a rombusz alakban vagy körben álló dőlt kereszttel egyesítve jelképezi. Ha az alakokat virágokba öltöztetik, a leány lehet rózsa, búzavirág, egész növény vagy bármilyen más virág, de az égitestek analógiájára Hold, csillag is. A terhes asszonyok analógiásan megvastagodott növényi elemek, a magzatot (szív, háromlevél, kisméretű leveles ág, kis tulipán) mindig magukban hordják, és nemritkán társulnak a beteljesedett szerelem jelével.

- Szerelmi jelképek a magyar népművészetben. A népművészet a szerelmi jelképekben rendkívül szókimondó, ennek oka a természethez való közelség, a "természetes képmások" kézenfekvő használata, mint amilyen a szív és a tulipán. A liliomfélék - köztük a tulipán - a tavasz hírnökei, s mint ilyenek alkalmasak voltak a nőiesség, általánosítva a szerelem jelképes jelölésére. Ezért kerülhetett rá a tulipános ládára, az eladó leányok legfontosabb vagyontárgyainak az elejére. Érdekes, hogy a motívum tulipánt elnevezése egy t-vel több, mint a virág neve, és a legtöbb esetben csak távolról hasonlít virágra, valójában két egymásnak fordított S-ből kialakított jelet ábrázol.

- A szív a szeretet, a megértés, az odaadás jelképe a legkülönfélébb kultúrákban. A szív a burjánzó erejéről ismert borostyán leveléből stilizálódott motívum, és így alkalmas a szexualitás és a testi szerelem kifejezésére. A tulipán és a szív jelképkapcsolat a nő-férfi szembenállás és fizikai különbségek megfogalmazása. Ezért igen gyakran egymásba rajzolják a két jelet a szerelmi ajándékokon. Ilyenkor a tulipán a nőiesség, míg a szív a férfi jelképe.

- Az életfa - erről az előzőkben már szó esett - belső-ázsiai motívum. A földi világot kapcsolja össze a földalatti és a mennyei világgal.

- A szarvasábrázolás. Az ázsiai nagyállattartó népeknek a szarvas sokoldalú élményt nyújtott. A velük való találkozás olyan szarvaskultusz kifejlődéséhez vezetett, amely hitéletüket, mítoszvilágukat mélyen áthatotta. E népeket a "csodaszarvas" csalogatta szebb tájak és jobb legelők felé. Még a túlvilágra is nem egyszer szarvas vitte őket. A megélhetés, a bőség, a gazdagság és a termékenység elválaszthatatlan segítőtársa lett az a csodálatos állat, amelyhez egészen közel sohasem sikerült kerülniük. Őseink levédiai csodaszarvas-mítoszával szinte teljesen azonos szarvasűzés-jelenet látható a dunhunagi 249-es számú Kr.u. III-IV. századból származó barlangtemplomban. Ősi mítoszvilágunkban egy-egy villanásra feltűnő lényében népünk jólétét, az évente levetett agancsa miatt újjászületését vélte felfedezni. A szarvak az erőt, a becsületet, a termékenységet, a szarvasok pedig a hosszú életet és az újjászületést jelképezték.

- A sárkány-ábrázolás. A sárkányt a kínai ember képzelete hasznos és félelmetes állatok formáiból, a szarvasból, az ökörből, a tevéből, a nyúlból, a halból, a vércséből, a kígyóból és a tigrisből alakította ki. Amint a kínai nép a tenger háborgó mozgásából a mitikus sárkányt látta, úgy az ázsiai lovas népek a zivatarfelhő örvénylő, kígyózó mozgásában jégesőt és villámokat szóró sárkány képét vélte felfedezni. Majd ezt a hiedelmet nyugatra vándorlásával magával hozta. A magyarság hiedelemvilágába a sárkány olyan mélyen beleivódott, hogy azt csakis azon területről és azon nép(ek)től vehette át, ismerhette meg, amelynek hitvilágában a sárkány központi szerepet játszott. És ez a nép a Kínai Nagy Fal keleti oldalán élő kínai lehetett - volt. A mai napig ott találjuk népmeséink sárkányt lovagló garabonciás diákjában és a székelykapu tetődíszítésein. Általában mesebeli, egy- vagy többfejű jóakaratú lény, amelyet tisztelni kell, ha megjelenik az emberi világban. Maga a "sárkány" szó más népek nyelvében nem fordul elő, legfeljebb szomszéd népeinknél (románoknál, szlovákoknál és ukránoknál) annyiban, amennyiben ezt tőlünk vették át; úgymond ez Európában magyar eredetű.

Az ősi magyar kultúra továbbélés népművészetünkben

Kelet és Nyugat között sajátos helyet foglal el a magyar népművészet. Nyugattal szemben megőrizte keleti eredetiségét, Kelettel szemben viszont felszabadult a megrögzött formák nyűgétől. Elvont díszítményeire nem mértani számítás a jellemző, hanem az ötletesség, a fordulatosság, a keleti elemek összeszövésének gazdag változatossága, a keleties álomszerűség és végül: a stíluskötöttség betartásán belül a szervetlen elvontságból való szabadulás igyekezete, mely a mértani jellegű díszeknek is kézzelfogható, növényi értelmet szerez. Díszítőművészetünk a természetből meríti ötleteit: növényeket, állatokat elevenít meg és ezeket leegyszerűsíti.

- Népi díszítőművészetünkre jellemző az ötletszerűség, vagyis a kiszámítottság hiánya. Második jellemzője az ösztönös képzetekből szigorú stíluskötöttségen belül termett gazdag változatosság. Harmadik jellemzője a virágok szeretete, s a természet mélységes átérzése, ami nem a természetutánzásban nyilvánul meg, hanem a természet megálmodásában, csodálatos természet megalkotásában, minden mesterségestől való tartózkodásban és az értelmetlenségeket kerülő józanságban.

- Népi díszítményeink elrendezését a szerkezeti érzéken kívül a vonalakban jelentkező indulatok, érzésbeli törvények és ösztönös követelmények szabják meg.

- A szorosság, zsúfoltság következménye olyan magyar sajátság, ami végigkísérhető a legtöbb magyar díszítmény vonalrendszerén. A nép díszítményei nem arra valók, hogy elemeiket megszabályosítsuk és újra összeállítsuk, hanem hogy elismerjük a szellemükben, s a bennük található magyar értékeket, ötleteket, észjárást érvényesítsük a polgári élet követelményeinek megfelelő feladatokban is.

- A magyar népművészetben különösen hangsúlyosak a párhuzamok által kihangsúlyozott ívek és az irányok. Az elsimító átmenetek helyett a magyar a díszítménytől is azt a határozott tagozottságot követeli meg, amit a beszédben is követ: nem vonja össze a hangokat, hanem minden betűt határozottan kimond. A bizonytalanság és a lazaság kerülése jellemző a népművészeti munkák mintáinak elrendezésére.

- Népművészetünk elkerüli a középtengely merevségét. A hosszú középszár merev egyenesének az elkerülése a magyar nép természetes díszítőérzékének nagy kiforrottságára vall.

- Akkor erős bárminek a díszítőjelleme, ha vagy határozott különbség emeli ki, vagy határozott ismétlés követi.

- A díszítmény azért tagolja a felületet, hogy megélénkítse. A magyar népművészet a kuszáltságot ugyanúgy gondossággal kerüli, mint a vonalak lazaságát.

- Ha világos foltot teszünk sötét háttérbe, élesen kiválik, nincs égő fénye. Ha ellenben átmeneti rétegeket, mintegy fényudvart kap a díszítmény, akkor tompa fénnyel ég, mint a lámpás a ködben.

- Különböző díszítésű és díszítetlen rétegek szélességének egymáshoz való arányában, a tömörített dísz és a puszta területek elosztásában, elrendezésében monumentális díszítőerőt fejt ki a magyar. A magyar népművészet hatalmas díszítőereje a helyes arányérzékből következik, amely megszabja, hogy különbözőképp díszített, vagy teljesen díszítetlen területek egymáshoz képest mekkorák legyenek és hogyan oszoljanak el.

- A szerkezet hangsúlyozása különösen a viseletben szembetűnő. A magyar a redőzetet határozott, tömör párhuzamokba szereti rendezni. Kendőket a magyar nő is hord népviseletében, de nem pongyolán, hanem határozott elrendezésben, olyanformán, hogy az is ütemes tagoltságot adjon.

- A magyar népművészet az öltözködésnél kiaknázza a vonalak hatását. A derék karcsúságát hangsúlyozza az, ha a ruha vonala a derékban élesen megroppan és alatta kiugrik. A női felsőtest karcsúbbítására szolgál a szélesen szétálló szoknya, mint kiemelő ellentét, s egyben a vállat is kisebbnek tünteti fel széles harangjával, ezért vesz fel egymásra sok szoknyát a magyar nő. A férfi is tudja, hogy férfiasabb a váll vitézkötéses atillában, mert a vízszintes párhuzamok szélesítik a mellet.

Termékenység

- A magyar népi viselet nem tarka, hanem komolyan és ünnepélyesen színes.

"A díszítőerő lelki törvényeit hatalmas érzékkel érvényesíti a magyar. Jellemzője az erő, a nyugalom, a nagy puszta területek fakóságának és a zsúfolt aprózások tüzének komoly ellentéte, a határozatlan, érzelgős vagy nevetgélő színhatások férfias elkerülése. A magyar díszítmény nem tarkálló csokor, nem érzelmes vallomás, hanem a népvándorlás porán nőtt bokor, kiaszott legelők szélére zsúfolt erdőség, tarlók véghetetlen fakó izzásában az útszéli fa fekete árnyéka, a mezsgyék virágos élénksége, a hétköznapok hosszú egyhangúsága után a vasárnap öröme, a magyar sors sok megpróbáltatásában az erős jellem töretlen derűje. Csak nagy tisztelettel közeledhetünk hozzá" (Fáy Aladár, 1942).

Aranyszarvas

A népművészet fölhasználásának helyes útja nem az, hogy a nép díszítményeit egyszerűen átmásoljuk polgári tárgyakra, sem az, hogy a nép díszítőelemeit idegen szellemű tervekbe kényszerítsük, hanem az, hogy aknázzuk ki egyetemes emberi értékeit, s oly nemzeti stílust alakítsunk ki, amely a szellemében és díszítőerejében magyar gyökerű. Minél mélyebben merülünk el népművészetünk ízlésvilágában, annál jobban ráismerünk benne a magunk eredeti ízlésére és egész jellemére.

Vissza a tartalomhoz