NÉPMŰVÉSZETÜNK KÉT ALAPANYAGA:

A NEMEZ ÉS A "KÉKFESTŐ" BATIK,

VALAMINT A MÉZESKALÁCS

 

A nemezelés

Textíliáink jelentős részét növényi rostokból állítják elő, Belső-Ázsia lovas népei azonban már a Krisztus előtti első évezredben felfedezték, hogy az állati eredetű rostok is alkalmasak ruháik alapanyagának. A technika, amelyet a kezdettől fogva használtak ugyanolyan ősi, mint a szövés vagy a fonás és az így kapott anyag - a nemez - kellemesen puha, bolyhos, levegő-áteresztő és védelmet nyújt a szélsőséges éghajlat ellen. Maga a "nemez" szó iráni (perzsa) eredetű és jelentése: "ver"; a nemezt készítésénél ugyanis összedöngölik, "összeverik", illetve kallálják (összegyúrják). A nemezelés legkeletibb határa a Kínai Nagy Fal, legnyugatibb a Kárpát-medence volt; sem Amerika, sem Afrika nem ismerte csak az eurázsiai sztyepvidéken élő népek használták. Olyan népek készítették, amelyekre az európai "kultúra" a pejoratív "lovasnomád" jelzőt sütötte rá. A nemezkészítés őshazája - amint az előbb elmondottakból következik - Belső-Ázsia, úgy mondhatnánk: "Ázsia Szíve" (a Dzsungár-medence és a Takla-makán peremvidéke), azaz "Kínai Turkesztán" (vagy Kelet-Turkesztán). Máshol is tenyésztettek birkát, de a "nemezt" sehol nem "találták föl". Belső-Ázsia népeinél a nemez létszükséglet volt. Ezek a belső-ázsiai népek még ma is ugyanúgy készítik a nemezt, mint őseik és ugyanarra a célra használják. Valaha, amikor a hagyományok szerint még az istenek a földön laktak - így is kezdhetnénk e történetet. "A sátrak falain nemezből kivágott és körülvarrt istenek szolgálták az embert és védték a rossz, a gonosz szellemek és a szerencsétlenség ellen". Ha nagy útra indult valaki, nemezszőnyegre ültették, úgy búcsúztak tőle. A nemez vallási és világi szertartásoknak is része volt ;a fejedelmet mindig nemeztakarón avatták. Timurt is ilyen szőnyegen emelték magasba. A fehér nemez volt a legértékesebb, mivel a fehér őseinknél a megtiszteltetés színe volt. A szürke nemezt lószerszámok készítéséhez vagy a szegényebbek tárgyaihoz használták. Szakemberek erről így írnak: "A vadjuh háziasítása Belső-Ázsiában zajlott le, és az itteni pásztornépek voltak a nemez feltalálói és ők voltak ezen anyagnak felvirágoztatói is". Ugyanis Ázsia füves legelőin kevés az építésre alkalmas fa, a gyapjú viszont nagy mennyiségben áll rendelkezésükre. Az állatokkal vonuló pásztoroknak olyan hajlékra van szüksége, amely könnyen szétszedhető, szállítható és gyorsan összerakható. A birkának és a belső-ázsiai taki-lónak elterjedési területe teljesen egybeesik a nemez elterjedési területével. Ezért érthető, hogy a nemezelés kultúrája a Kínai Nagy Fal és a Kárpát-medence között széles sávban alakult ki, amelyhez a bőrmegmunkálás és a szőnyegkészítés művészete is társult.

Az első kínai feljegyzések a nemezről a Kr.előtti IV-III. századból származnak, amikor a Kínai Énekek könyvében (Shi King) és a Történelmek Könyvében (Shu King), hogy e módszert a Kínai Nagy Falon túli "barbárok" - a hsziungnúk (hunok) - "találták fel", illetve használták. Kr.előtti 307-ben Wu-ling kínai uralkodó Csao vezetőjének lovát a hunoktól beszerzett nemezzel takarta be, de a könnyű kínai textilekhez (selymekhez) szokott kínai uralkodóknak ez nem felelt meg, a nemezt amúgy is "nomád" szokásnak" tartották. A kínaiak a hunok-lakta területet egy időben "nemezországnak" nevezték. A Tang-dinasztiabeli Kínai Évkönyvek a "barbárok" arannyal és értékes kövekkel díszített jurtáiról számolnak be. A kínaiaknál a nemezelés éppúgy soha nem jött "divatba", mint Európában sem, bár nemeztárgyak eljutottak a rómaiakhoz is. Hérodotosz a szkítáknak "nemezzel borított házairól" ír és megemlíti, hogy "a keleti nomádok nemezzel fedett kocsikkal vonulnak, amelyekben lakni is szoktak". Stein Aurél Hotanban megtalálta az első csodálatosan megmaradt festett jurta maradványait a Kr.előtti 324-ből.

Tulajdonképpen mi is a "nemez"? Összegubancolt birkaszőr. Az állati szőrök a víz, a hő és mozgatás hatására minden kötő- és ragasztóanyag nélkül összeállnak. A nemez és a német eredetű, kb. 150 éve német területről hozzánk elkerült "filc" azonos anyag; a nemez kézzel készül, a filc gépi termék (ezzel szemben a "posztó" gyapjúfonalból áll és szőtt). A puli és a komondor ázott, zsíros, csatakos szőre összekoncolódik, összeáll. Erre mondja a kunsági ember: "megkijecesedett a kutya szőre". A belső- és közép-ázsiai török népeknél a nemez neve "kijic", régi elnevezése "namadis" volt. A honfoglalást követően a földművelés térhódításával az átalakult életformák nem kedveztek a nemezmunkák fennmaradásának. Ezután a XIII. században beköltözött kunok újabb lökést adtak a nemezelésnek, de az idők folyamán ezen anyag lassan jelentőségét vesztette. Manapság főleg a népművészek készítenek nemeztárgyakat részben dísznek, részben pedig használat céljaira. Olyan helyeken, ahol ősi racka-juhot újra tenyésztenek (pl. Salföldön), feléledt ezen ősi technológia és csodálatosan szép nemeztárgyakat (szőnyegeket, faliszőnyegeket, tarsolyokat stb.) készítenek.

- A nemez alkalmazása. 1. A nemezt legnagyobb mennyiségben a nemezsátrak beborításához használták és ma is használják. Egy-egy jurthoz 150-200 juhnak egy évi teljes gyapjúhozama szükséges. Új sátrat a menyasszony számára állítanak, az asszonyok megelégszenek a sátrat borító nemezdarabok folytonos kicserélésével és javításával. A Kínai Évkönyvek leírásából és ősi türk énekekből tudjuk, hogy a jurt első alapanyagául az abban az évben megszületett első birka gyapja szolgált. A mongolok jurt-készítéséről Marco Polo és Plano Carpini XIII. századi munkáiból értesülünk, de jó leírást ad róla Ibn Batuta XIV. századi arab utazó is. Ismerjük Timur (Tamerlán) (1336-1405) könnyen hordozható katonai nemezsátrát.

2. Miként a hajlék a hozomány része és büszkesége, úgy az ágyat takaró és a földre egyaránt letehető nemezszőnyeg is az volt. E takarók részben éjszakai takarózásra szolgáltak, amelyekbe csodálatos mintákat dolgoztak bele. A falakra feltett nemezsátrak nemezből kivágott és körülvarrt mintáin "istenek" és totemek védték az embert a gonosz szellemek és a szerencsétlenségek ellen. 3. Gyakran használt tárgy a lovak nyeregtakarója vagy a nyereg alá helyezett izzasztója - kunsági nevén csakrakja, amelyet fehér, szürke vagy sárga mintával díszítettek. 4. A pásztorok sokfelé viselnek nemezből készült kabátot, kepeneget; ez a viselet egyúttal rangjelző és státus-szimbólum is. Nyáron a melegtől véd, télen pedig az eső és a hó lepereg róla és jól véd a hideg ellen. "Nem szabják, nem varrják, mégis ujja és csuklyája van" - mondják.

5. A honfoglalás korában őseink fejviselete a gúlaszerű süveg volt, amelynek a karimája gyakran prémből készült. E süveg-viselet Európában a 900-as években nagy "divatot" indított el, amely fénykorát az 1600-1700-as években élte, amikor az az asszonyok és a gyermekek fejére is rákerült. Az őseink által behozott kalpag-viselet - immár kalap néven - az 1800-as években visszajutott hazánkba és kiszorította a süveget. Vidéken a kalpag ezután is nemezből készült; alföldi kalaposaink megőrizték az ősi nemezeléses technikát, de divatban maradt a kun süveg és a túri süveg, amelyben - ha ügyes volt a mester - "a víz is megállt". 6. A nemezcsizmát (vagy szőrcsizmát) gyakran meg is talpalták, hogy erősebb legyen. Ennek ősi neve a botos volt. Rövidebb, bokáig érő változatát nevezték mamusznak, ha pedig a szőrcsizmát vékonyra készítették, akkor nemezharisnyát kaptak, amelynek régi neve kapca volt. Ez lehetett egy darabból vagy lábra csavart. Dagesztán hegyes területein a nemezből csizmát is készítettek, melynek hegyes, gyakran felhajló orra volt és nem egyszer térdig is ért. A női csizmákat finomabb minőségű, rendszerint fehér nemezből szabták és száruk rövidebb és szélesebb volt. A kemény, bőrtalpú lábbelit szattyánbőrdíszítéssel is ellátták. 7. A szőrlabda könnyű és széttéphetetlen volt; ezt vagy egyszerre, vagy kevés szőrrel kezdték gyúrni, majd naponként kevés új szőrt adtak hozzá. A szőrlabda földhöz vágva olyan magasra felugrik, mint maga a gazdája. 8. Ritkábban készítettek nemezből zsákot, tarisznyát és kesztyűt.

- A nemez kikészítése. Nemezek különböző minőségű gyapjúból készültek; hasláb- és hulladék gyapjúból. Ez utóbbit belső vagy alsó részekre használták. A lenyírt gyapjúból először kimossák a zsíros szennyeződéseket, majd a szőrt meglazítják, "tépik". A tépett gyapjút bizonyos rend szerint a kívánt hosszban és szélességben leterítik, majd összecsavarják. Az ősi eljárás szerint a gyapjútekercs közepébe fából készült rudat tettek. Az összecsavart és kötözött hengert egy erre a célra készített favázas ágyra vagy deszkalapra tették, ott forró vízzel öntözték, hogy a gyapjút átitassák, "befüllesszék". Közben 4-6 ember folyamatosan hengerelte a tekercset 4-8 órán át, miközben kézzel vagy ütőfával állandóan ütögették. Ennek eredményeképpen a gyapjú összegubancolódott. Menet közben többször ellenőrzésképpen a tekercset szétgurgatták, széleit megigazították, majd újra összetekerték, forró vízzel öntözgették, görgették és ütögették. Újabb módszer szerint (Kaszás Ákos módszere) lágy- vagy kemény vásznas gyúrással, taposógyúrással vagy lovasgyúrással állítják elő a nemezt, amelynek lényege azonos a régi módszerrel.

A nemez díszítése kétféle módon történt. Az első változatban a mintát a földre fektetett kendervásznon helyezték el, majd a fellazított gyapjút erre rakták rá. Így a színes minta egyidőben készült a nemezzel. Ez a módszer nagyobb erőt és jobb szerkezetet adott a nemeznek, csak a minta kissé elmosódott körvonalú volt. A másik változat szerint először csak félig nemezelték össze a gyapjút és aztán tették rá a mintát. Ezután ismét hengerré tekerték össze és folytatták a görgetést. A nemez alapszíne leggyakrabban piszkosfehér, kisebb számban van szürkésbarna színű gyapjú. Amennyiben mintát festenek bele, ezt gyökérből, fakéregből és gyümölcsből készített növényi festékkel művészi ízléssel készíti a mester. Leggyakoribb a narancssárga, a vörös és a barna színárnyalat. A legősibb minta a Nap- és a Hold volt. A nemezszőnyegek szélére olyan szegélymintát festettek, amilyent ma a csángók.

A "kékfestő"

A nemezelés eredetéhez hasonló a kékfestő technológia és a kékfestő-motívumok eredete (bár Néprajzi Lexikonunk szerint a kékfestő technológiát a XVIII. század közepén Németalföldtől "vettük át"). "A több, mint 2000 éves kékfestő technika Belső-Ázsia török népeinek ősi kultúrájához tartozik" (Lu Pu, 1981). Lényege, hogy megolvasztott méhviasszal mintákat nyomtatnak vagy festenek a lenvászonba, amelyet indigóval kékre festenek, majd forró vízzel kioldják a méhviaszt. A belső-ázsiai száraz levegőnek köszönhetően csodálatos kékfestő textilek és eszközök kerültek elő az asztanai Kr.uáni I-II. századi aknasírokból; Lu Pu kínai kutató Han korabeli (Kr.e. 206-Kr.u.220) kékfestő-mintakönyvet adott ki Pekingben 1981-ben.

A kékfestő motívumok közül a legismertebbek a virágábrázolások (tulipán, szegfű, rózsa), a gyümölcsök (gránátalma, körte stb.) és az állatábrázolások (lepke, páva, kakas stb.). A kékfestő anyagokon szereplő mintakincs a hun és a török népek hitvilágához és mondavilágához kapcsolódik; a tojás a továbbélést, a horog a leány reménységét és férjhez menését fejezi ki; a gránátalma - mivel sok magja van - a sok utódot szimbolizálja, a bazsarózsa a tavaszt, a szerelmet, az érzékiséget és a női szépséget, a virágon belüli virág pedig az élet szépségét és bőségét jelképezi. A madárnak a lepkeszárnyai a szellemi szabadságot, a madár nyaka köré fonódó virágszár pedig az élővilág egységét jelenti. A kinyíló tulipán az életet és a termékenységet szimbolizálja. Gyakori a belső-ázsiai kékfestő motívumok között az életfa-ábrázolása, amely távol áll a kínai gondolkozásmódtól, de azonos a miénkkel.

Kékfestő minta

A mézeskalács

A közelmúltban monografikus kötet jelent meg Belső-Ázsia török népeinek mézeskalács-kultúrájáról. A kötet lényege, hogy megtudjuk, hogy a mézeskalács készítése éppúgy, mint a belőle készített "huszár-", szív- és állat alakú "mézesek" ősi kultúránk része. Hogy hunok, avarok vagy a honfoglalók hozták-e be a Kárpát-medencébe nem tudjuk.

A mézeskalács eredetét nem ismerjük. "Szakkönyveink" természetszerűleg azt a görögöktől és a rómaiaktól származtatják, pedig már az egyiptomi, a mezopotámiai és belső-ázsiai ásatások alkalmával több ezer éves mézeskalács is került elő. Lehetséges, hogy egyidőben több helyen is "feltalálták", lehet, hogy kozmopolita ételről van szó. A mézeskalács olyan táplálék, amely hosszú ideig eláll, tápláló és egyúttal igen alkalmas arra, hogy egy nép hiedelemvilágát és képzeteit e tárgyra vigye fel. A magyar "huszár"-minta ugyanilyen formában Belső-Ázsiában is előfordul azzal a különbséggel, hogy a "guszár" török nyelven "közkatonát" és nem lovaskatonát jelent. Annyiban valljuk a mézeskalácsot magunkévá, hogy a hozzá kapcsolódó motívumvilág ősi népművészetünk motívumvilágával azonos.

Vissza a tartalomhoz