ŐSEINK JÁTÉKAI

 

A játék a művészetek rokona. A játéknak is vannak ősinek mondható megnyilatkozásai és vannak a műveltség magas fokán álló játékok. Az ősi "természeti" népek és a gyermekek lelkivilága igen közel áll egymáshoz. Az egyén a maga fejlődése során bizonyos mértékig megismétli az emberiség sok ezer éves útját. A gyermek játéka az emberi lélek mélységéből fakad, az ősi ösztönök természetes megnyilvánulása. A játéktevékenységet a természet parancsolja, hiszen mialatt a gyermek játszik, abban nemcsak kedvét leli, hanem számára testi-szellemi fejlődést is jelent. Mivel a játék indítéka minden gyermekben ugyanaz, az egyes népek játékai között sok a hasonlóság, de ezen túl a játékok és játékszerek vizsgálata során sajátos népi-nemzeti elemekkel és sajátosságokkal is találkozhatunk, amelyek elkülönítik egymástól az egyes korok és egyes népek játékait. A játékszerek anyagát a földrajzi környezet határozza meg; a játék-tevékenységben uralkodó utánzási hajlam pedig kielégíthetetlen szomjúsággal szívja föl és foglalja játékba az illető nép történeti sorsa alatt kialakult tárgyi világának és szellemi hagyományainak elemeit. Ahogyan a magyar gyermek mai játéka a magyar föld állat- és növényvilágát, természeti jelenségeit, a magyar nép foglalkozásának tárgyait, műveleteit tükrözi, úgy megcsillannak benne a magyar nép hiedelmeinek töredékei, emlékei, népköltészeti és népi táncainak régi elemei és nyelvünk ősi maradványai. Lázár Katalin az 1990-es években több, mint háromszáz sajátosan magyar játékot tudott összegyűjteni, ami azt jelenti, hogy a magyar játékkincs mennyisége és színessége a világon egyedülálló. Hogy megmaradtak ősi és régi népi játékaink, annak egyik oka, hogy több, mint a fele dallamos, illetve ritmikus, egyedülállóan magyar. Mivel a gyermekeket játékaiban nem zavarja a játékok érthetetlen szövege, azért azokban sokszor torzult formában, de ősi - főleg ősvallásos - szövegek őrződtek meg. Amikor ősvallásunkat a kereszténység felvételekor tudatosan kiirtották, a gyermekeknek senki sem tilthatta meg, hogy tovább ne énekeljék a naphívogató "Süss fel Nap", a gyógyító "Síppal, dobbal nádi hegedűvel", a rontás ellen védő "Fordítva vettem föl ruhámat, szerencsém lesz" és a túlvilági lényekkel kapcsolatot tartó "hókusz-pókusz", "abrakadabra" és "csiribí-csiribá" szövegeket. A gyermekek lelkivilága nem változékony. Minden gyermekbe belekódolódtak bizonyos ismeretek és a találékonyság. Ahogyan elmúlt ezer esztendőnk megőrizte népdalainkat, népballadáinkat, ételkultúránkat és hiedelemvilágunkat, úgy a magyar gyermek az adott körülményekhez alkalmazkodott játékkincsét adta át a mának.

Őseink gyermekjátékai nem maradtak fenn, de a játszás ösztöne benne él a magyar gyermekben. Talán nem véletlen, hogy honfoglalás kori gyermeksírokból - egy-két asztragalust és birka térdkalácsból faragott játékot kivéve nem kerültek elő játékok. A lovas népeknél a gyermek ma is 5 éves koráig "azt csinál, amit akar", nem "idomítják" őket. Hat éves korukban a fiúk övet kapnak és ettől az időtől kezdve "akár a házasságkötésre is alkalmasak". A nagyobbacska fiúk birkák és bárányok bekergetésével, nyereggyakorlatokkal, az ostorral és a pányvával való bánás elsajátításával és birkózással készülnek az életre. A fiúgyermek életében fordulópontot jelentett az un. "lovasítás", amikor ünnepségek keretében általában 5 éves korában megkapta első lovát és elkezdték a gyereket a lóhoz szoktatni. Ettől kezdve a gyerek élete jelentős részét lovon töltötte, gyermekíjakkal onnan célzott egerekre és ürgékre. Aztán gyermekeink korán megtanulták az íjászatot, előbb fűzfaíjat használtak, majd hamarosan valódi íjat kaptak.

Ősi és egyetemes jellemzője a gyermekeknek, hogy a játékaiban különösképpen vonzódnak az állatokhoz, játékaik között ott találjuk azoknak kicsinyített másait. A magyar gyermek környezete földjének anyagából - porból, homokból, sárból, kavicsból vagy növényi termékekből (nádból, vesszőből, napraforgóból, cirokból) formázza környezete állatait: a lovat, a tehenet, a libát, a farkast és az őzt. Mondókáit is ezekhez idomítja; a bika, a pulyka, a gólya, a fecske és a héja hangját utánozza. Figyeli a sárgarigót, a pacsirtát és a bárányt; játékaiban is ezeket szerepelteti. A magyar fiúcska számára különösen kedves játék-lova, a leánykák pici sulyokkal mosnak, homokból búbos kemencét építenek és abban pogányát, lepényt, kalácsot és fonatost sütnek. A kislányok régen is ugyanúgy homokozhattak, babázhattak, mint a mai gyermekek, de emellett fantáziájuk már korán felizgatta a mennyegző és a házasság. Nem véletlen, hogy gyermekrigmus formájában maradt meg ősvallásunk egyik szép emléke a "Szita, szita péntek, Szerelem csütörtök, Bab (vagy dob) szerda". Ebből a mondókából ősi a "szita", a "szerelem" és a "bab" ("dob"). Nem is gondolnak arra a mai magyar gyermekek, hogy az ősi varázslásunk egyik eleme a jelenségek megfordítása volt. Ez a megfordítás a régi szerelmi varázslatok, mennyegzői szokások világába visz minket.

Az alföldi magyar gyerek vesszőparipát, botlovat készít magának, szilaj nádparipán lovagol és kukoricaszárral, csutkával, náddal és napraforgóval játszik. Ha a gyerek nem jutott "valódi lóhoz", akkor csontból és fából kifaragott csontcsikóval játszott. A sásból készített játékok között a legnépszerűbb a suhintó volt, a játék lényege, hogy ki tudja messzebbre vagy magasabbra hajítani a vesszővel megserdített sárcsomót. Egyszerű játék volt a sárpuska. Agyagos sárból kedvelték a különböző alakocskák készítését. Társasjátékuk volt a hajítófával való célzás; aki eltalálta a célfát, az lett a "vezér". Készítettek nemezből szőrlabdát és keményfából elhajítható facöveket. A színes fantáziával megáldott gyermek a növénynek szinte minden részét felhasználta játékja készítéséhez. Az egyes növények neve gyakran a gyermekjátékoknak köszönhetően alakult át és vált az adott táj jellemzőjévé. Így a maszlag neve a gyermekeknél "bariska", "tüskésdisznó" vagy "malac" lett, a fűzfabarka neve "cicus" vagy "picuska", a hóvirág "csicsimokává" változott, a keserűlapúból "napernyőfű" és a pipacsból "papvirág" lett. A gyerekek bojtorjánból kis asztalokat, székeket és ágyakat alkottak, mákfejből és napraforgószárból babát, a makkból és a vadgesztenyéből meg megannyi játékfigurát készített. Napraforgó-kalappal karikáztak és a tökön lovagoltak.

Fedeles szekér

A falusi élet egyes alakjai is fel-feltűnnek bizonyos játékokban, mint a libapásztor és a disznópásztor alakja. A gyermek mondókáit is e tárgyakhoz köti: "Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró", "Itt árulják a szilvát, Ropogtatják a magját", "Dombon törik a diót, Rajta vissza mogyorót". A hagyományos játékkincset az együttjátszás alkalmával az egyik generáció a másiktól veszi át. A szöveges játékok átvételénél nem sokat törődnek a szövegek tartalmi jelentésével¸ a tanulást nem a logikus tartalom, hanem a játék hangsorainak puszta csengése, ritmusának lüktetése, a dallam és a mozdulatok sorrendje segíti. A táltos-gyógyítás emléke a "Gólya, gólya, gilice, Mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta, Magyar gyerek gyógyítja, Síppal, dobbal, nádihegedűvel". Amikor a gyerekek ezt játsszák, akkor kezükkel hadonászva, egymást nagy lármával ütögetik. A versike tartalmát egybevetve igen hasonlít a táltosok gyógyításmódjához, mely zajjal járt. Megfigyelhetjük, hogy a gólya lábát elvágták, De ki vágta el? A magyar gyermek? Ez ősi emlékkép, amikor a megölt vagy megsebzett vadállat előtt azt bizonygatják, hogy nem ők a bűnösök. A magyar gyermek e játékában évezredes, ősi soron hagyományokat őriz anélkül, hogy tudna róla.

A felnőttek is játszottak; őseink ismerték a mindenütt máshol is játszott sakkozás-félét, a kockázást és a juh lábtőcsontjaival, az asztragalos játékot. Az egyik csernyigovi honfoglalás kori sírban 8 üvegből készült sakkfigurát találtak, köztük két királyt is. Több honfoglalás kori sírból került elő játékkocka és játékzseton. Az ilyen jellegű játék "gondatlan időtöltés" volt, mert a felnőttek "játékosan" tanították be a vadászsólymokat és szabad idejükben is játszásszerűen gyakorolták magukat a nyilazásban, a lovak futtatásában és a harc-szerű vetélkedőkben.

Vissza a tartalomhoz