SZÉKELY-, CSÁNGÓ-, PALÓC-, BESENYŐ- ÉS JÁSZ-MAGYAROKRÓL A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN

 

A székelyek

A székelyek nagy része - mintegy 2,5-2,7 milliónyian (hivatalosan 1,7 milliónyian) - a Kárpát-medence keleti és délkeleti részében lakik és a magyar néptömbtől elszakadva, idegenektől körülvéve élik sajátos, elzárt életüket; magyarságukat soha meg nem tagadták. Hazájuk a Kárpátok koszorúzta magyar medence keleti zuga, ahol magas hegyektől övezett völgyekben és medencékben laknak, de élnek e törzstől elszakadt székely csoportok is (pl. a Vajdaságban és a Nyugat-Dunántúlon). Nevük latinos "sicul" szó formájában először a XI. század végén, magyar formájában (székely, zekel) pedig csak a 1334-től ismert. A helytörténeti adatok arra utalnak, hogy a székelység a XI-XII. században a nyugati és a keleti gyepük védelmét látta el.

Krónikáink és a székely néphagyomány szerint a székelyek Attila hun népének Csaba királyfi vezetésével a Kárpát-medencébe - a mezőségi Csigle-mezőre - visszatért utódai. "A székelyek, akik előbb Attila népe volt" - olvassuk Anonymusnál, Kézai Simon pedig ezt írja: "3000 hun visszatért Pannóniába… és Árpád idejéig a Csiglamezőn (Mezőségben) maradtak és ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték". A székelyek a honfoglaló magyaroknak felajánlották szolgálataikat, tehát nem meghódított, hanem szövetséges nép, amely egyezménnyel csatolta magát a honfoglaló magyarsághoz. A székelyek eredetéről sok, gyakran ideológiailag irányított, elfogultságból és rosszindulatból származó vita folyt, amely mára kikristályosodott és igazolta a székelyek saját eredethagyományának helyességét. Erdély területén kétféle "magyar" népesség él: az egyik - a székely - a hunok leszármazottja (Attila hun király 453-ban bekövetkezett halála utána Csigle-mezőre visszaköltözött hunok utóda), a másik a magyarsághoz 894-ben csatlakozott kazár kabarok utóda, akik közül sokukat uralkodóink a Kárpát-medence keleti és nyugati gyepűire telepítettek.

A székelyek hun eredetét először a XVIII. században kérdőjelezték meg, amikor a hun nép utódának hinni magát a rebellis magyar nép egy csoportjának, már maga kész veszedelem volt. Ebben a monarchikus időben a magyarság "ázsiai" eredetének vallása is szégyennek tűnt. A székelység deheroizálásában a múlt századi finnugriták magyarellenes eszméi mellett a román nacionalistáknak sovinisztává való válása is fontos szerepet játszott. Opreanu Sabin volt az első a XIX. század elején, aki helységnevekből próbálta a románok őslakosságát bizonygatni Erdélyben, holott köztudott volt, hogy Erdélyben az első román - vlah - falu 1252-ben létesült. Ezután a "dáko-román" elmélettel, - amely szerint a románok a trák eredetű dák népnek és a rómaiaknak utódai, - próbálták a székelység ősiségét - nem sok sikerrel - kétségbe vonni.

A székelyek mindig "magyarok" voltak, nyelvük a legősibb magyar nyelv jellegeit őrzi; az ősi magyar írás a "székely rovásírásban" náluk maradt meg legtovább. Társadalmi berendezkedésük - a földközösség, a zárt katonai szervezet (főnemesek, lófők és gyalogok), a székely kiváltságok, a nemzetségek szerinti birtoklás és a székekre, nemekre való tagozódás - sokáig megmaradt. A hét székely szék -"aranyszék" - a XII. században a következő volt: a telegdi (később udvarhelyi), a marosi, a csíki, a sebesi (később sepsi), a kézdi, az orbai és az aranyosi szék; a XIV. századtól a sepsi, az orbai és a kézdi székből Háromszék lett, 1390 után a Csíkszékből kiszakadt Kánonszék, 1466-ban pedig Gyergyószék, illetve Udvarhelyszékből Bardóczszék és Keresztúrszék. A "fiúszékek": Miklósvár, Bardóc, Gyergyó, Kászon, Keresztút és Szereda.

A csángók

Magának a "csángó" szónak a jelentése máig nem tisztázott, vannak, akik annak "kóborló", "vándorló", "csámborgó" jelentését vallják, mások a "csonk" eredetet magyarázzák. Az emberek nagy része a "csángó" szót automatikusan a moldvai csángókra alkalmazza, holott e név alatt egyrészt olyan magyarokat értenek, akik a moldvai és havasalföldi területen élnek, de ez a székelyektől különvált magyar csoportok összefoglaló neve is ez. Az elnevezések abban egyeznek meg, hogy olyan néptöredékről van szó, amely az anyaországtól távol, idegen környezetben máig megőrizte sajátos etnikai jellegét, ősi nyelvjárását, anyagi- és szellemi kultúráját.

1. A moldvai csángók (moldvai magyarok vagy moldvai székelyek). Kevés olyan szomorú és hányatott sorsú nép él Európában, mint a moldvai csángó. Az évszázados üldöztetések miatt kitörölhetetlenül beléjük vésődött az idegentől, ismeretlentől való félelem, gyanakvás. A csángó-magyarok Európában egyedülálló ősi népcsoportot képviselnek. Nevükkel először 1443-ban találkozunk, majd 1553-ban egy erdélyi oklevélben bukkan fel a "csángó" elnevezés. Eredetüket illetően sok nézet kelt lábra, melyek mára abban kristályosodtak ki, hogy a moldvai csángók legkorábbi csoportját a Kárpát-medencébe be nem jött magyarok alkotják, de vannak közöttük Erdélyből kitelepített székelyek és más kitelepített vagy kitelepült erdélyi csoportok is. Genetikailag a honfoglalás kori magyarság génösszetételét és élettani jegyeit tükrözik és e jegyek azt bizonyítják, hogy "legalább 750-1000 éve - vagy régebben - egy helyben laknak" (Czeizel Endre). E honfoglaláskor határőrként kinnhagyott magyarok a sok évszázados elszigeteltség következtében mindmáig megőrizték a régi, ősi magyar nyelvet, népművészetet, hiedelemvilágot, vallást és zenét.

Moldvai csángó-magyarok települései

A moldvai csángók a mohácsi vészig a magyar királyok védelmét élvezték, papjaikat az anyaországtól kapták. Ez a támogatás az ország három részre szakadásával megszűnt; a falvak magukra maradtak és elszigetelődtek az őket körülvevő idegen tengerben, magyar nyelvű iskoláik megszűntek. Moldva és Havasalföld ortodox keresztény vallás ellensúlyozására Róma misszionáriusokat küldött a moldvai csángók közé, de az 1623 és 1859 között küldött ötven missziós pap között egyetlen magyar sem volt. Ennek ellenére meg tudták tartani római katolikus vallásukat. 1884 óta Iasi-ban (Jászvásár) római katolikus püspökség működik, ahol az eszes csángó-magyarokból román papokat nevelnek. 1950-ben az utolsó magyar iskoláik is megszűntek és ősi népviseletüket is a '70-es években kezdték levetni. A román statisztikák szerint 250 000 katolikus él Moldvában; a becslések szerint ennek egyharmada - 80-100 000 - beszél magyarul.

Néprajzilag megkülönböztethetők a Tatros-, az Uz-, a Szalonc-, az Ojtoz- és a Tázló-völgyeiben élő "székelyes csángók", ezeknek anyagi kultúrája némi hasonlóságot mutat a csíki és háromszékivel; az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén Bákó város közelében lakó "déli csángók"; és a Moldova folyó Szeretbe ömlése táján, Románvásár közelében élő "északi csángók". A csángóság évszázadokon keresztül megmaradt a földjét túró parasztnak, minek következtében meg tudták tartani ősi eszközeiket és ősi földművességüket. A tanult iparosok és kereskedők, az értelmiségiek és a birtokosok folyamatosan elhagyták őseik földjét.

- A bukovinai eredetű csángók. Amikor Mária Terézia elhatározta a keleti végek megerősítését, 1760-ben generálisát, báró Buccowot (Buckow-ot) határőrség szervezésére a Székelyföldre küldte megsértve ezzel a székelység legszentebb jogait. A királynő tanácsosainak javaslatára Csíkmádéfalvára gyűjtötte össze a székelyeket, hogy népgyűlésen vitassák meg a kialakult helyzetet. A sikertelen kísérlet után a a királynő újabb szervezést rendelt el katonai kísérettel. A Mádéfalván csoportosan összegyűlt székelyeket 1764. január 6-ról 7-ikére virradó éjjel a császári csapatok megtámadták és sok székely-magyart lemészároltak; a fegyvertelen emberekre ágyútüzet nyitottak és a házakból kijövő asszonyokat és gyerekeket lekaszabolták. E siculicidium (székelygyilkosság) hozadéka 186 halott, 34 sebesült és 400 fogoly volt. A maradék lakosság Moldvába menekült, ahol Hadik András altábornagy a moldvai bojároktól kapott földbirtokokra telepítette le őket, ahol Fogadjisten, Istensegíts, Józseffalva, Hadikfalva és Andrásfalva községeket alapították. Hivatalos visszatelepítésük az 1800-as években kezdődött; 4000 székely-magyart az Al-Duna menti Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe telepítettek - ezek az "al-dunai székelyek", - 1883-ban további 3000 telepes költözött Krassó-Szörény megyébe, az Arad melletti Gyorokra és Agokra, majd továbbiak 1888-1892 között Dévaványára, 1892-ben a Hunyad megyei Vajdahunyadra, 1900-ban a Temes megyei Babsára, a Kolozs megyei Vicére és a Beszterce-Naszód megyei Magyarnemegyére. A Moldvában maradt bukovinai csángók élete a két világháború között ellehetetlenedett; a II. Bécsi döntés lehetővé tette számukra, hogy az akkori Magyarországra költözzenek. 1941 májusában mind az öt falu népét Bácskába telepítették, ahonnan 1944-ben mindenüket hátrahagyva menekültek a visszatérő szerbek elől. Tengernyi szenvedés és hányattatás után 1944 tavaszán a Völgységben, Baranya, Vas, Veszprém, Zala, Fejér és Bács-Kiskun megyei falvaiban leltek végleges otthonra. A '60-as években sokan települtek Budapest környékére, pl. Érdre.

- A hétfalusi csángók ("barcasági magyarok"). A hétfalusi (Siebendörfer vagy Sapte Sate-i) csángók a XI. századi magyar-besenyő határőrök maradékai, akik a Barcaság délkeleti szegletében Brassó közelében Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalva (ma: Szecsele), Brassótól távolabb Tatrang, Zajzon és Pürkerec önálló településein laknak. E területeken közelében ők lakják Apáca, Krizba, Barcaújfalu, Halmány és Székelyzsombor falvakat is. Az eredetileg gyér határőr-lakosság a kora Árpád-korban a Dél-Erdélyben lakó székelyekkel gyarapodott és mai településeik a XIII. században alakultak ki. Az oklevelek csak "székelyeknek" nevezik őket. A szabad jogállású hétfalu eredetileg királyi birtok volt, amely lakosságának egy részét a környékükre betelepített szászok jobbágysorba sülyesztettek. Mivel kevés termőföldjük maradt, a szomszédos szász községekben vállaltak munkát és fakitermeléssel foglalkoztak. A múlt század második felében a jobb megélhetés reményében sokuk a Regátba vándorolt ki, ahol a '30-as évekig a városi személyfuvarozást nagyrészt ők látták el.

- A gyimesi csángók (a Gyimes-völgyben élő magyarok) a Csíki havasokból a Moldvába futó Tatros folyó 30 km hosszú és néhányszáz méter széles völgyében Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk községekben élnek. Területük eredetileg öt szomszédos csíki székely község tulajdona volt, amely területet a XVII. századtól kezdve először legelőbérlőkként kezdtek benépeíteni. A Gyimesi-szoros lakossága nagyobbrészt csíki székelyekből, kisebb részben moldvai csángó-magyarokból és románokból tevődik össze. Főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. A népi kultúra zárt helyzete folytán a székely paraszti műveltség ősi rétegét őrizték meg.

A jászok

A Jászsághoz 15 települést sorolnak; területe 185 500 kataszteri hold, lakóinak lélekszáma százezer fölötti, de a magukat "jászoknak" tekintők száma ennél lényegesen több, hiszen ott találjuk őket a Jászság 30-40 kilométeres körzetében Hatvantól Kiskundorozsmáig, a Duna-Tisza közén, a Nagykúnság déli részén, Makó környékén és a dunántúli Fejér megyében is. A XIII-XIV. században részben a kunokkal együtt érkezett jászok nyelvükben és kultúrájukban elmagyarosodtak, más néprétegekkel keveredtek, de ősi kultúrájuk maradványait még őrzik.

A jászok őseiről sok korabeli adattal rendelkezünk, már Ptolemaiosz és Ammianus Marcellinus is említi őket. A jászokat az alánokkal együtt az iráni népek északi csoportjának kell tekinteni, akiknek a Kaukázusban maradt részei az oszétek (ászik, as-ok vagy adiják). Az iráni eredetű és nyelvű ászi törzsek Kr.e. 129-ben Baktriára és Szogdianára is kiterjesztették uralmukat, egészen a Kaukázusig jutottak el és szembe kerültek a perzsákkal. Ottani birodalmuk végső összeomlását a Kr.utáni 350-es hun támadás idézte elő; az ászi (jász) törzsek ezután szétszóródtak és különféle - türk, kazár, besenyő, kun - fennhatóság alá kerültek, majd újra megerősödve Kelet-Európában jelentős szerepet játszottak. A Kakázus környéki alánok a VII-X. században a Kazár Kánság kötelékébe tartoztak, de úgy, hogy megőrizték önállóságukat. A magyarok akkor érkeztek az alánok területére, amikor az alánok szállásterületére a kazárok és bolgárok nyomultak be. Miután a IX. században a Kazár Birodalom meggyengült, az alánok visszanyerték politikai önállóságukat és a X-XI. században önálló erős alán birodalom alakult ki. Az 1238-1239-es tatár invázió következtében Alánia is szétzilálódott.

Az alánok - jászok - az 1230-as években, közvetlenül magyarországi bejövetelük előtt a kunok birodalmának fenntartói és védői voltak; nevüket Cumania területén Jasi (Jászvásárhely) őrzi. Innen a tatárok elől menekülve 1235 körül bejöttek a Kárpát-medencébe, de a kunokkal együtt 1243-ban és 1246-ban is sok jász telepedett meg az országban, mint politikai hatalommal nem rendelkező segédnép, de nemcsak a Jászságban, hanem Pilisszántó környékén és a Kisalföldön is otthonra leltek. A kunokéhoz hasonló kiváltságokat Károly Róbert idején kaptak; ettől kezdve igyekeztek minden kapcsolatot megszakítani volt gazdáikkal, a kunokkal. Etnikai különállásukat egészen Mátyás király koráig megőrizték. 1530-ban a jászok és a kunok között szorosra fonódott a kapcsolat; közös központjuk (Jász)Berény lett. A török időkben maradékuk Fülek környékére gyűlt, majd a palócföldiekkel kiegészülve visszaköltöztek ősi szállásterületeikre. Az igazi népkeveredés a Jászságban 1745-ben következett be, amikor a jászok a kunokkal együtt ismét visszaszerezték szabadságukat. Ettől kezdve az ország minden részéből érkeztek ide más etnikumokkal keveredett jász jobbágyok a szabadulás reményében.

A jászok sokáig megtartották ősi iráni nemzetségi szervezetüket; a nagymultú családokhoz való tartozás mindig előnyt jelentett náluk. A nemzetségbe beletartoztak az elhalt férfiági elődök és a ma még élő apai ághoz tartozó mindkét nembeli személyek. A vérségi alapon nyugvó társadalmi berendezkedésük keveredett a tizes számrendszerű katonai szervezettel. Vezetőjük a maguk választotta kapitány volt. Ősi vallásuk a zoroasztianizmus nyomokban ma is megtalálható, így pl. hiányzik náluk a török népekre jellemző táltoshit.

A kunok

A kun belső-ázsiai török (türk) nép. A Góbi-sivatag északkeleti peremvidéki szálláshelyeikről a kínai források emlékeznek meg, ahol a qun, mint a legkeletebbre sodródott török nép élt. Más kínai nevük: k'in-áa vagy k'o-fu-áa, a muszlim forrásokban kipcsak néven szerepelnek. Mihály szír pátriárka krónikájában komán, az orosz forrásokban pedig polovci, plauci, plawci néven találjuk őket. A Kr.u. VIII. századi csoportjuk az imekek és a kipcsakok. A kipcsakok a Tobol és az Isim-folyók középső szakaszánál, az irtisi kimekektől nyugatra laktak. A kimek-kipcsak török törzsek egy része már a VIII-IX. századokban átkeltek az Urálon és a Káma alsó folyásáig és a Volgáig jutottak el. Az 1030-as években a kipcsakok már a kelet-európai sztyep uraivá váltak. A XII. században Khorezmben élt Marvazi leírja, hogy "a kunok türkök, akik a kitajok országából érkeztek". A kunok XI. századi történetét már jól nyomon tudjuk követni. Ekkor, átkelve a Volgán az úzokat nyugat felé szorítják és előcsapataik 1055-ben már eljutnak az orosz fejedelemségek határáig; 1071-ben a kijevi fejedelemség nyugati határán harcolnak, 1078-ban pedig már Drinápolyt ostromolják és elérik a Duna vonalát. Terjeszkedésüknek a mongolok támadása vetett véget. Kaukázsi csoportjaik legyőzése után Köten vezetésével az orosz fejedelmekhez fordulnak segítségért, de együttesen 1223-ban a Khalka folyó mellett vereséget szenvednek, aminek következtében a Havasalföld és Moldva vidékére szorulnak vissza; egy részük 1227-ben Bej-bars vezetésével felveszi a keresztény hitet. 1236-ban és 1238-ban a mongolok döntő csapást mérnek a kunokra, akik 1239-ben bekövetkezett újabb vereség után Magyarországra menekülnek, de királyuk, Kuten (Kötöny) megölése miatt az országot rövidesen elhagyják. A tatárjárás után IV. Béla visszahívja őket és mintegy 40-60 000 kunt az Alföld lakatlanul maradt vidékeire (a Temes-, Maros-, Körös folyók vidékére, a Duna-Tisza közére és a Mezőföldre) telepítve, hamarosan elmagyarosodnak. Utolsó csoportjukat 1473-ban Mátyás király hívja be az országba; ők Buda környékén és a Csepel-szigeten telepednek le. Nevük a magyar gestákban cuni (ejtsd:kuni) néven szerepel, ahol e név először általában a "keleti nomádokat" jelenti és csak később értik a kunokra. A mongoloknak behódolt részük Hvárezm területén telepedik le és részt vesz az ottani alaplakosság kialakításában.

A kunok életéről és kultúrájáról világos képet kapunk az orosz évkönyv-irodalomból és a XIII-XIV. század fordulóján készült Codex Cumanicus-ból. Sajátos ősi nyelvhasználatuk a XVI. században halt ki, de a XVIII. században is még sokan tudták a "kun Miatyánkot". Nagyállattartó belső-ázsiai nép képe tárul elénk, akiknek emellett jelentős volt a mezőgazdasága is. A Kárpát-medencében való megtelepedésük után már helyhezkötött életet éltek; ősi építkezési módjuk a XVI-XVI. században az egész Alföldön elterjedt. E kódexből nemcsak a gabona, hanem a zöldségfélék és gyümölcsök fajtáiról is jó képet kapunk. Ezen írás külön részt szentel a turulmadárral - a toghrullal - való solymászatnak, de magyar alapszavaink jelentős részét is megtaláljuk benne (ata=apa, ana=anya, jurt=jurta, kendir=kender, tarlov=tarló, arpa=árpa, töve=teve, jugurt=joghurt, szan=szám, bor=bor, Burcs=borz stb.). A kunok nagy mesterei voltak a főzésnek és a sütésnek. Italaik között ott szerepel a lótejből erjesztett kumisz, a kölesből erjesztett boza (sör) és a bor. A méhészet és vadnövények neveit máig ugyanabban az alakban használjuk mint a kunok. A kunoknak fejlett volt bőr- és ércfeldogozása, építkezése, kocsigyártása, nyeregkészítése, íjászata, fonása, szövése, nemezgyártása, kötélverése, varrása, edények-, ládák- és munkaeszközök készítése. Ezeknek és az ezekkel kapcsolatos tevékenységek török eredetű neveit máig használjuk. Haditechnikájukat az Orosz Évkönyvekből ismerjük meg; harcmodoruk hasonló volt a honfoglaló magyarokéhoz.

A kunok nemzetségi szervezetben éltek; a nemzetségek alapsejtjei a nagycsaládok voltak, melyek apajogú leszármazáson alapultak. Házasságuk szigorú egynejűség volt, a házasság rendjét az exogámia határozta meg. A háznép - a "mansio" - ellentétben a magyarokkal rabszolga-féle cselédeket dolgoztatott. Az egymással apajogú leszármazás alapján rokonságban levő nagycsaládok tették ki a nemzetséget (uruq), és ezeknek változó egyesüléséből alakult ki a törzs, magasabb fokon a nép ("el"). Hadseregük beosztása azonos a belső-ázsiai lovas népekével. Ismerték az írnoki hivatalt, írásuk a magyarokéval szinte teljesen megegyező arameus eredetű türk rovásírás lehetett, amelyre utaló szavakat a Codex Cumanicusban bőven találunk, bár az ujgurok írásának használatára is vannak adataink. Paschalis de Victoria olasz minorita szerzetes 1338-ban átutazván a Don vidéki kipcsak (kun) területen a következőket írta: "…Isten kegyelméből megtanultam a kun nyelvet és az ujgur írást, mely nyelvet és írást mindezekben az országokban általánosan használják". Vallási tekintetben a családfő és a nemzetségfő egyik fő feladata volt az ősök tiszteletének ápolása. Elképzelésük szerint az élet a halál után a túlvilágon folytatódik, ezért a halottal együtt eltemették használati tárgyait és fegyvereit. Halottaik felé kisebb halmot emeltek, amelyre kőszobrot helyeztek.

A palócok

Palócföld a Mátrától és a Bükktől északra fekvő medence jellegű terület, illetve az Ipoly völgye, a Mátra-hegység környéke, amelyet régebben Felföldnek neveztek. A palócok szállásterülete a magyarországi és szlovákiai Hont, Nógrád, Heves, Borsod és Gömör történeti megyékre terjed ki, ahol mintegy félszáz településen élnek. Legnagyobb városaik: Ipolyság, Rimaszombat, Tornalja, Fülek, Eger, Miskolc és Gyöngyös. Az orosz krónikairodalom a IX. században már ismeri a palóc-kunokat, akiknek egy része Kijevnél a magyarokhoz csapódva a honfoglalókkal bejött a Kárpát-medencébe. A XI-XII. században a délorosz sztyepek felől fenyegető nomád törzsek betörése elhárítására indított hadjáratok során a magyar hadak többször találkoztak olyan kunokkal, akiket az oroszok poloveceknek neveztek. A palóc nevet viselő mai népcsoport elődei a török eredetű polovec-kunok voltak, akiknek Moldvában maradt részei a XI-XIII. századokban - a tömeges kun beköltözés előtt - "lassanként beszivárogtak" a Kárpát-medencébe. A "palóc" etnikai kifejezéssel először csak 1683-ban találkozunk, ennek oka az, hogy a történelem során a palócoknak soha nem volt különállást élvező joga. Becsült lélekszámuk valaha félmillió körüli lehetett, de számuk - különösen Szlovákiában a tudatos elszlovákosítás következtében - egyre apad.

Viseletük, szokásaik és táncaik alapján a palócok között egy nyugati és egy keleti csoportot különböztethetünk meg. E különbözőség oka, hogy a keleti palócság nem keveredett olyan mértékben idegen népelemekkel, mint a nyugati, ahol a XVII-XVIII. században erős szlovák hatás érte őket. Nyelvjárás szerint hét csoportjuk van. Sajátos ősi elnevezésük a "had", amely az egy községben lakó mindazon palócok elnevezése, akik egy vezetéknevet viselnek, ha mindjárt különálló családot képeznek is. A palócok fontos foglalkozási ága volt a méhészet, a pálinka- és a lekvárfőzés valamint az aszalás és a rekesztő-emelőhálós halászat. Félvad sertéseiket ridegen tartották és makkoltatták, az igavonásra még a XX. század elején is ökröket használtak. Növénytermesztésüknél mindig ügyeltek a jeles- és tiltó napokra. A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, hiedelmek, babonás képzetek, a "garabonciás gyiák", a "tüzes emberek", a "bolygótüzek", a "nyavalya" és a "tudalmas halottlátó asszony". Több helyen ma is tartják az ördöglagzi, a mátkatál, a kiszehordás, a villőzés, a májfaállítás, a Luca-nap, a betlehemezés és a karácsonyi vesszőhordás szokását. Ezekben a népszokásokban az ősi belső-ázsiai hitvilág maradványai a kereszténységgel keverednek.

- A barkók Őzd környékén, a Rima-Hangony és a Hódos patakok mentén laknak, egyesek szerint önálló magyar népcsoportnak tekinthetők, mások szerint viszont a palócok legrégibb oldalágát kell látnunk bennük. Mai gúnynevük először 1833-ban jelenik meg; egyesek szakállukkal, mások a Bertalan és Bertók keresztnevekkel hozzák összefüggésbe, de vannak, akik egy Barco nevű gyűlölt osztrák tábornok nevét vélik nevükben felfedezni, akinek a lovasezrede a barkók területén táborozott. A barkók katolikusok; házaik és hétköznapi életük a Sajó menti lakosokéhoz hasonló.

A matyók

Matyóknak a Miskolc körzetében fekvő három község (Matyóföld) - Mezőkövesd, Szentistván és Tard - lakosságát nevezzük; elterjedésük régebben a mainál nagyobb volt. A palócok mellett hazánk északi részének, a Felföldnek legismertebb, feltehetően kun származású, a XVIII-XIX. században kialakult katolikus népcsoportja, a polovec kunoknak egy csoportja. A "matyó" elnevezés először az 1840-es években bukkant föl a Kassai Szókönyvben. 1857-ben olvassuk róluk: "Mezőkövesd, Szentistván és Tard népes községekben egy tájszólás - viselet, szokás - jellemvonás tekintetében mintegy különvált faját képezi a magyar népnek. Nevüket Mátyás királytól vették, aki őket Mezőkövesd lakosait több szabadsággal megajándékozta, sőt egy okmányt részükre Mezőkövesden adott ki és írt alá, ahonnan "Mátyás fiainak és végre Matyóknak" nevezték el később és nemcsak a kövesdi, hanem a tulajdonságiakt elsajátított két szomszédbeli lakosok is. A tardiak (saját hiedelmük szerint) ugyan a tatárjárásból itt maradt néhány tatár ivadékának lenni mondatnak, amit a falu felett lévő tatárhalom is hihetővé tesz". Népszokás tekintetében átmenetet képeznek a palócok és az alföldi magyarság között; a földműveléssel és az állattartással összefüggő hagyományaik inkább alföldi jellegűek, míg szellemi néprajzuk és viseletük palóc jellegű.

A besenyők

A besenyő - pecseneg - ázsiai származású kipcsak török nyelvű oguz-török nép, amely eredetileg az Altaj-hegység és a Bajkál-tó közötti területen élt; központjuk feltehetően a Szelenga völgyében lehetett. A besenyő az első történetileg ismert kipcsak-török nyelvet beszélő nép a történelemben. Egy kínai forrás -a Szuj-su - egy Taskent-vidéki törzset pejzsunak nevez, egy VIII. századi tibeti nyelvű ujgur követjelentésben pedig be-csa-nagy törzsről értesülünk, amely már azonos a besenyők saját nevükkel a becseng/pecseng-el. A besenyők ősei a az ujguroktól 745-ben elszenvedett vereség, majd a Nyugati Türk Birodalom bukása - 840 után - után nyugatra, a "tarka lovúak" földjére vonultak, akiknek törzseivel szövetkeztek, így a besenyő törzsszövetség két nép, az Aral-tó fölött lakó "tarkalovúak" és a besenyők egyesüléséből úgy jött létre, hogy a besenyők átvették a tarkalovúak szervezeti formáit. 893-ban a Talasz-vidéki karlukok, az Aral-vidéki oguzokkal és a kimekekkel szövetkezve legyőzték a besenyőket, így a besenyőknek nem maradhatott más hátra, mint a nyugatra való menekülés. Egy részük visszamaradt az oguzoknál és beolvadtak közéjük; ezeknek utódait Kisázsiában találjuk meg. (A besenyők e két csoportját Kásgári is leírja.) A besenyők nagy része ezután Közép-Ázsiában és a Fekete-tenger északi sztyepvidékén élt, majd az Urál és a Volga közötti terültről a kazárok nyomására átkelt a Volgán és az Etelközben telepedett le. Kelet-európai tartózkodásukról a Bíborbanszületett Konsztantín császár tudósít. A régebbi történészek a besenyőknek eme "első támadásához" kapcsolták a magyarok honfoglalásának a kezdetét. A magyarok éppen a Kárpát-medence elfoglalása előtt álltak, amikor keleti szomszédságukban a besenyők megjelentek. A magyarok a kazárokkal szövetkeztek a besenyők és a bolgárok ellen, akik a magyarok helyére, a Dnyeper és az Al-Duna közötti területre költöztek. A magyarok honfoglalása nem a besenyők támadása miatt következett be, hanem a besenyők megjelenése csak siettette azt a folyamatot, hogy a magyarok a Kárpát-medence elfoglalásával végső hazát szerezzenek maguknak. A besenyők és a magyarok között a honfoglalást követően semmiféle háborúról nincs adatunk, sőt 934-ben együtt harcolnak a bolgárok ellen. A besenyő Taksony fejedelem 955-970 között fiával és népes kíséretével a magyarokhoz költözött és Zolta vezér a mosoni végekre besenyő határőröket telepített.

A magyar hagyomány úgy tudja, hogy Géza fejedelem és Szent István uralkodása alatt más vendégnépekkel már besenyők is érkeztek az országba. Az Etelközben tartózkodó besenyők a kijevi orosz állam megerősödése következtében X-XI. századokban felmorzsolódtak. Egy részük a bizánciakat szolgálta, más részük a XI-XII. századokban (1027-ben, 1068-ban és 1071-ben) kisebb-nagyobb csoportokban - nem mindig a legbékésebb módon - Magyarországra menekült és itt részben határőrként, részben más szolgálatban - a királyi sereg könnyűlovasságában - otthonra talált. Régi etelközi szálláshelyeiket a kunok foglalták el, akikbe maradékaik beolvadtak. A XIV. század közepéig Magyarországon saját ispánságuk volt, amelyet 1352-ben Nagy Lajos király szüntetett meg. Nevüket a Kárpát-medencében számos név őrzi (Besenyőd, Besenyőtelek stb.). Magyarországon a Dunántúlon a Fertő- és a Rába vidékén, Tolna- és Fejér megyékben a Sárvidéken, a Balaton déli részén és a Dráva-Száva vidékén találunk besenyő telepeket. Összefüggő besenyő terület Biharban, a Körösök-vidékén és a középső Tisza-vidékén voltak. A besenyők többnyire vizenyős, rétes, legelőkben gazdag területeket foglaltak el, melyek ősi életmódjuknak jól megfeleltek és amelyekre a letelepedett magyarság nem tartott igényt.

Maga a "bese" szó a török nyelvben "sólymot" jelent. A magyar besenyő név a török becseneg alaknak IX-X. századi átvétele. A besenyők híresek voltak állatállományukról, jómódjukról és kézművességükről, amelyben kimutatható az iráni kangárok hatása. Gardézi írja róluk: "a besenyők gazdagok, sok lovuk és juhuk van". Törzseik neveit és pontos szállásheyüket is Gardézitól ismerjük meg. A besenyő szövetség nyolc törzsből állt, az pedig negyven részre, törzsenként öt-öt nemzetségre tagozódott, amelyek élén kisebb fejedelmek álltak. Ezek a nemzetségek már nem a társadalmi vérségi alapon létrejött egységei, hanem a nemzetségi arisztokrácia irányítása alatt álló területi szervezet csírái voltak. A hatalom a néptől különvált nemzetségek kezében volt, a méltóságviselők közülük kerültek ki. A IX. században a főhatalmat a Javdi-Erdim törzs vezetője képviselte, de a X. századra a törzsi kötelékek meglazultak; a XI. században már 13 törzsről értesítenek a híradások. Belső-ázsiai haditechnikájuk azonos volt a magyarokéval, fő fegyverük a visszacsapó reflexíj volt. Nagyállattartók voltak, de a sík terepeken intenzív földművességet folytattak. Sírjaikat nehéz megkülönböztetni a honfoglaló magyarokétól, hiszen halotti szokásaik (pl. a részleges lótemetkezés) azokéval szinte teljesen azonos volt. A besenyők a középkori Magyarország egyik etnikai csoportjának maradékai 1500 táján enyésztek el, ezt követően már csak a történetírók emlékeznek meg róluk.

A hajdúk

Bár nem számítanak "keleti népnek" a hajdúk, a Kárpát-medencei magyarságnak egy sajátos színét adják, ezért indokolt velük foglalkozni. Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Hajdúhadháza, Vámospércs és Hajdúszoboszló alföldi városok lakói azon szabad hajdú vitézek ivakédai, akikkel Bocskai István fejedelem dicső szabadságharcát megindította és kivívta. Az 1693-as esztendő óta a fejedelem adományozta szabadságot sok veszedelem fenyegette, de az utódok megtanulták őrizni 1848-ig, sőt önkormányzatuk egészen 1867-ig megmaradt, amikor Bihar vármegye északi szélével a Hajdúkerület Hajdú vármegye néven Debrecen székhellyel külön vármegye alakult. Az újabb helységnevek törzskönyvezésénél ezen új vármegyébe bekebelezett községek némelyike szintén "hajdú" előnevet kapott, noha lakosai sohasem voltak hajdúk. Lehet, hogy a hajdúk eredetileg szerbek voltak, akik, mikor Zsigmond király a szerb várak fejében Debrecen vidékét átengedte a szerb fejedelmeknek, a törököktől szorongatott szerbek közül sokan letelepedtek a Tiszántúlra. E beköltöztetettek idővel beolvadtak az ott élő magyarokba. A későbbi időkben ismét érkeztek rácok a Tiszántúlra; a XVI. században Böszörmény állandóan Rác-Böszörmény néven szerepelt okleveleinkben.

A hajdúk eredetét illetően van olyan nézet, amely szerint a "hajdú" szóban a "hajtót" lehet felismerni és úgy vélekedtek, hogy ezen emberek a XV. században fellendült marhakereskedésben a hajtók szerepét látták el; ők hajtották a szarvasmarhákat a külföldi piacokra. E veszedelmes foglalkozás nagy erőt, ügyességet és éberséget igényelt. A szarvasmarha-kereskedelem megcsappanása után - mivel polgári foglalkozáshoz nem értettek - katonai szolgálatokat vállaltak a királyi várakban, az erdélyi fejedelmeknél, és másutt. Soraikat gyarapították a földönfutó jobbágyok. Az idők folyamán katonai szervezetük alakult ki kapitányokkal, hadnagyokkal és tizedesekkel. Hivatásos katonai renddé való alakulásuk a tizenötéves háborúban (1591-1606) fejeződött be. Bocskai István nemcsak katonáivá fogadta, hanem le is telepítette őket; több, mint 9000 vitézt saját birtokaira szerződtetett. Szerződésük szerint háború idején katonáskodtak, ennek fejében közösen nemesi szabadságot kaptak és mentesültek mindennemű földesúri szolgáltatás alól. Az erdélyi fejedelmek és a tiszántúli földesurak számos községgel kötöttek hajdúszabadságot biztosító szerződést. Az utolsót II. Rákóczi Ferenc 1708-ban kötötte Tarpával. A hajdúk támaszai lettek a XVII. századi függetlenségi harcoknak.

Végül van olyan nézet, amely szerint a hajdúk lakóhelyükről elmenekült alföldi magyarok, főleg kunok, akik megjelenésükben nem igen különböztek a szomszédos nagykunoktól.

Vissza a tartalomhoz