AZ ÚJ HAZA

 

A Kárpát-medence a magyar honfoglalás előtt. Eurázsiában csak két olyan síkság van, amely mindig bő terméssel jutalmazza meg az ember fáradtságos munkáját: az egyik Mezopotámia, a másik a Magyar Alföld, illetve a Kárpát-medence. Amíg azonban Mezopotámiában a mezőgazdálkodás csak öntözéssel lehetséges, addig a Kárpát-medence éghajlata öntözés nélkül is a legmegfelelőbb az emberi megtelepedésre. A környező területhez képest más éghajlati vidékek növényei is megteremnek itt és jó termést hoznak. A Kárpát-medencében egymás mellett nő meg a déli származású búza és árpa, az amerikai meleg égövben kinemesített kukorica, a nedves és hideg égövhöz szokott rozs és burgonya, a Perzsia tájairól származó kajszi és az őszibarack, a közép-ázsiai dinnye, a szubtrópusi paprika és a belső-ázsiai szőlő. A Kárpát-medence síkságaival, hegyeivel és folyóival "tejjel-mézzel folyó Kánaán", ahol a történelem folyamán soha éhínség nem volt.

A Kárpát-medence furcsa véletlen révén a hun-avar-magyar honfoglalásig egyetlen jelentős népnek sem vált hazájává. A kőkori-, réz- és bronzkori európában mindenütt megtelepedett autochton őslakosság mellett nem telepedtek itt meg a koravaskori hallastattiak és a késő-vaskori kelták. A mintegy 400 évig tartó római megszállás után a IV. század végén - névleg 395 után - eltávoztak innen a római legionáriusok, a kereskedők és a földbirtokosok, majd átvonultak a langobardok, a szkírek, a gótok, a vandálok, a gepidák, a herulok és más "barbár" népek. Otthonra itt először a IV. század végén bejött hunok és az 568-ban, majd utána több hullámban beérkezett avarok találtak, akik e területről soha el nem távoztak, őket senki ki nem űzte. Miután Nagy Károly hadai több hadjáratban legyőzték az avarokat, a dunántúli területet a frank birodalomhoz csatolták. A Duna vonalától északra fekvő kisalföldi és felvidéki részekre morva földbirtokosok érkeztek, a Nyitráról elűzött Pribina morva herceg pedig a Dunántúlon kapott hűbérbirtokot. A IX. század végén a Kárpát-medencébe érkező magyarok három politikai képződménnyel találták magukat szembe: Erdélyben és az Alföld kis részén bolgárok tartózkodtak, akik főleg a az erdélyi sóbányákat őrizték. A Kárpát-medence északnyugati területére morva birtokok nyúltak be, a Dunántul, pedig a frank birodalom keleti nyúlványához tartozott. Mindegyik politikai berendezkedés központja (Pliszka-Preszláv, Velehrad és Regensburg) a Kárpát-medencén kívül esett. A Kárpát-medence a magyarok bejövetelekor két különbözően fejlett részre oszlott: a Dunántúlra és az attól keletre fekvő részekre. A magyarságnak minden itt maradt politikai, etnikai, vallási és gazdasági megosztottságot fel kellett számolni.

- A honfoglalók lélekszáma. Őseink "rétegzett" társadalomban éltek, ami azt jelenti, hogy a vezető réteg és a köznép között volt olyan szabadnak nevezett középréteg, - a vezérek és a nemzetségfők katonai kísérete - amelynek lélekszáma a törzsök és nemzetségfők előkelő családtagjainál jóval nagyobb, de a köznépnél kisebb volt. Az átlagosan 5 fős családhoz 20 főnyi társult szolgaréteggel (fegyverhordozókkal, fegyverkovácsokkal, kézműiparosokkal és parasztokkal stb.) is kell számolnunk. E számítás szerint egy-egy 35-40 nemzetségből álló törzshöz 50 ezernyi ember tartozott (egy nagycsaládhoz átlagosan 28 embert, egy nemzetséghez pedig 1100 embert számítunk). Mivel a magyarok hét törzséhez "törzs" nagyságban hozzá vehetjük a 894-ben magyarokhoz szegődött 3 kabar "csoportot", így a honfoglaláskor 10 törzsnyi emberrel számolhatunk. E számítások alapján a honfoglaló magyarok lélekszáma 500 000 körüli lehetett. Ezen ma általánosan elfogadott lélekszám-számítás mellett Bartucz Lajos, László Gyula és Kiszely István antropológiai, régészeti, topográfiai és demográfiai számításai alapján a honfoglalók lélekszámát 400-450 000 körülire becsülte, Túri-Kováts Attila pedig a nagycsaládos faluszerkezetből kiindulva honfoglalóink lélekszámát 570 000-re tette.

A 870-ből származó perzsa hagyomány szerint "a magyarok a türkök egyik fajtája. Főnökük a künde, aki 20 ezer lovassal vonult ki". A 20 000-es szám azonban csak afféle középkori közhely volt, talán csak annyit jelentett, hogy "nagyon sok", hiszen húszezer halottja volt a győztes bolgár seregnek, húszezer ember halt meg 899 szeptember 24-én Itáliában a Brenta melletti csatában, húszezer főből állott Ottó király német serege a magyarok ellen a 855-ös augsburgi csatában, 568-ban húszezer volt a türkök elől menekülő avarok száma, Eubiotosz görög királynak húszezer fős serege volt, II. Fülöp király a szkíták elleni harcban húszezer embert és húszezer lovat zsákmányolt és a khoraszáni emír húszezer muszlim élén indult hadjáratra stb.

- A hét magyar törzs. A honfoglalók törzsszövetségének (hetumogernek) neve mai kiejtéssel "hétmagyar" volt. A honfoglalás korának kortárs írója, a Bíborbanszületett Konsztantín császár De administrando imperio című műve 40. fejezetében pontos leírást kapunk a magyar törzsekről. A vezértörzs, Árpád törzse a Megyer, a többi: Nyék, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi. (A Kürt és Gyarmat összevonása ideglenes és katonai célú lehetett). Ugyancsak Konsztantín "nyolcadik" törzsnek a kabarokat (kavarokat) említi munkája 39. fejezetében kiegészítve azzal, hogy a kabarok további három törzsre oszlanak (ezek talán a következők voltak: Varsány, Tárkony vagy Káliz és Székely).

A törzsek elhelyezkedésére sok nézet ismert, ezek alapján a törzseknek a Kárpát-medencébe való bevonulását a következőképpen vázolhatjuk: a bevonulást feltehetően a Keszi törzs kezdte a Vereckei szoroson át, biztosítva az utat a Duna-Tisza közére és a Maros-Körösök vidékén telepedett le; őrhelyei az Ipoly és a Sajó között szűk folyosót teremtett a további bevonulók számára. Őket a Kér elit csapatai követték, amelynek őrhelyei valamivel beljebb és északkeletebbre voltak, végül a Rába környékén telepedtek le. A Tarján törzs a Dunától északra és északkeletre lelt magának szálláshelyet. A Nyék a Csepel-szigetnél kelt át a Dunán és a Dunántúl északkeleti szélét átszelve a Csallóköz irányába vonult, feltehetően a Temesközben telepedett le. A Duna északi partján az egyébként ekkor erős Kürt-Gyarmat Huba vezér törzse vonult fel és feltehetően a Duna-Tisza között talált magának szállást. (A Dunántúl elfoglalása a Kürt és Keszi törzsek érdeme). Az Itáliából visszatérő Jenő törzsbeliek szintén számos őshelyet létesítettek Dunántúlon és feltehetően a Körösöktől északra leltek otthonra. A vezértörzs, Árpád fejedelem törzse a Megyer a Dunántúl északi részében (Fejér, Tolna és Veszprém megyékben) talált végleges szálláshelyet. (A Veszprém felé irányuló akció a Kér és Megyer törzs együttes manővere). A kazároknak vagy kozároknak nevezett kabarok (kavarok) a Dél-Dunántúlon (a későbbi Somogy-Baranya megyékben) telepedtek le. Figyelemreméltó tény, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarság a helybenlakók települései mellé, azokat mintegy kiegészítve és nem rájuk települt.

A hét vezér (Álmos, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba és Töhötöm [Tétény]) Anonymusnál a következő: 1. Előd fia Álmos, majd halála után Árpád székhelyét Anonymus Székesfehérvár helyett a Csepel-szigetre helyezte; 2. Előd és fia Szabolcs a Vértes és Fertő környén telepedett le; 3. Ete apja Ond szállásterülete Csongrádban; 4. Kündü (Kend) és fia Kurszán Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében telepedett le; 5. Tas és fia Lél szálláshelye a Bodrog környékén; 6. Huba szállásterülete a Nyitra környékén és 7. Tuhutum (Tétény) fia szállásterülete a mai Pest megyében volt.(A XIV. századi Képes Krónika vezérlistája: Árpád, Szabolcs, Gyula, Künd, Lél, Vérbulcsu és Örs). Itt meg kell jegyezni, hogy a Bíborbanszületett Konsztantín császár által leírt és ma egyetlen hitelesnek elfogadott törzslista nem állítható párhuzamba Anonymus vezérlistájával.

- A "kalandozásokról". A "kalandozások kora" a X. századi történelmünk első kétharmadának megcsontosodott elnevezése. Azokat a IX-X. századi hadjáratokat, amelyek nem közvetlenül a Kárpát-medence elfoglalásával függnek össze, nevezik "kalandozó" vagy még pejoratívabb jelzővel "zsákmányszerző" portyáknak. A "kalandozás" fogalma a reformkorban született, amikor úgy vélték, hogy a kalandozók a magyar nemzet bajnokai voltak, akiket fegyveres portyázásokra a harci dicsőség utáni vágy, az ősi magyar "virtus" és a bátor lelkialkat késztetett. A katonai hadjáratokat lényegében fegyveres hétvégi kalandos kirándulásoknak nevezték és büszkén hirdették, hogy a kalandozások miatt egész Európa évtizedeken keresztül rettegett a magyaroktól. Ezzel szemben ma már tudjuk, hogy a magyarok már 836-838-tól kezdődően még levédiai, majd etelközi szálláshelyükön rendszeresen vezettek hadjáratokat a négy világtáj irányába; a kazárok, a besenyők, a makedónok, a bizánciak, a morvák és az oroszok ellen. Az új hazában ezek az akciók az új haza megvédésére, otthonuk biztonságának növelésére, a szomszédok megismerésére és gyengítésére irányuló jól átgondolt külpolitika részei voltak. A dél és észak felöl letelepült délszlávok, bolgárok, besenyők, oroszok, lengyelek és csehek ellen védték az új hazát. Fontos tény, hogy egyetlen nyugatra irányuló katonai megmozdulás sem volt az egész magyar törzsszövetség közös vállalkozása, sőt többnyire még törzsi vállalkozásnak sem mondható. A "kalandozó" magyarok harci sikereiben döntő szerepet játszott a magyarok harcmodora, gyorsasága, a nagy távolságból is célba találó nyílzápora és a színlelt meneküléshez kötött harci cselei. Amikor pedig kisebb csoportok "látogattak" Itália és a germán világ felé, céljuk e világ megismerése volt. Sohasem akartak aranyra és ezüstre szert tenni, hiszen Európa ezüst- és arany készletének jelentős része a Kárpát-medencében volt. Pénzre sem volt szükségük, hiszen aranyért és ezüstért bartel kereskedelem révén minden szükséges árut (brokátot, selymet, szőnyeget, stb.) bőven kaphattak. Ha jutottak is pénzhez, azt átfúrva dísznek csizmájukra és ruhájukra varrták.

E kirándulásoknak volt társadalmi oka is; a lovasból ugyanis sohasem lesz paraszt, hanem katonává válik. A katonává vált lovasok hihetetlen harci tudásukat odahaza nem tudták kamatoztatni, így többnyire maguk szervezte csapatokban ellenségeket "hoztak létre", hogy tudásukat hasznosítsák. Stratégiailag a zálog sikere az is volt, hogy a szétesett Európát ebben az időben belső feszültségek és helyi háborúk osztották meg. Amúgy a harcos népek "kalandozásai" Európában általános jelenségnek számítottak ebben az időben ezért természetes hogy amíg Észak-Itáliában a freisingi litániában ezt olvassuk: "Az idegenek betöréseitől ments meg minket Uram!" vagy a modenai lakosok 900-ban így imádkoztak Szent Geminianushoz: "A magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket!", a franciák fohásza a normannok (vikingek), az ibériaiaké a szaracénok, más népeké pedig más harcos népektől való menekülés ügyében szólt. A magyarok európai megismerési útvonalát a történelem jól ismeri, ez már nem őstörténet, hanem történelem. Nyugat-Európa 955-ben Augsburgnál állította meg a kalandozó magyarokat. Európa kiismerte a magyarok harcmodorát és a könnyűlovasságot mindenütt magyar mintára szervezték meg. 970-ig a magyarok hadjárataikat a merseburgi vereség után már csak a Balkán felé irányították. Géza ekkor már világosan látta, hogy a kalandozások a megtelepült magyarságnak zsákutcáját jelentené és az Európával való konfrontáció helyett a békés együttműködést választotta. Ezzel megindult a magyarságnak Európába való integrálódása. Tizennyolc évvel Augsburg után Géza fejedelem már nem hadat, hanem követséget menesztett Quedlinburgba a német császárhoz, és e békés lépéssel megnyitotta az utat egy új fejlődés előtt, ami Szent István államához vezetett.

Vissza a tartalomhoz