BEVEZETÉS

 

Egy népet (etnikumot) testi jegyei, szellemi- és tárgyi kultúrája valamint nyelve határozza meg. Legmaradandóbbak biológiai-élettani jegyei, legváltozékonyabb nyelve - ezt esetenként "cserélheti" is. Ha egy nép eredetét keressük, úgy járunk el, hogy kutatásainkban térben és időben addig megyünk el, ameddig olyan testalkatú, élettani tulajdonságú, zene- és táncvilágú, hitvilágú, mesevilágú, költészetvilágú, írásbeliségű, néprajzi motívumvilágú, ételkultúrájú, növény- és állatvilágú, esetleg olyan vagy hasonló nyelvű népet nem találunk a múltban vagy a jelenben, ahonnan őseinket származtatni tudjuk. E kutatásokat az antropológia. a zenetudomány, a tánctudomány, a vallástudomány, a kötészet, a írástudomány, a néprajz, az ételkutatás, a növény- és állattan, a nyelvtudomány és a forráskutatások módszereivel végezzük. A kutatásokhoz ezen egzakt tudományokok túl nincs szükség bármiféle teóriára - feltételezésre. Vagy vissza- és el tudunk jutni egy olyan korig és népig amikor, ahol és akiknél ezen ismérvek előfordulnak, akkor ezt vesszük eredetünk alapjául - e területről, e népektől származunk -, vagy kimondjuk a legtudományosabb szót: "nem tudjuk" vagy "még nem tudjuk".

A magyar Európa egyetlen nem indoeurópai népe. Ez a "másság" tette lehetővé, hogy ebben az idegen tengerben biológiai alkatát, szellemi- és tárgyi kultúráját valamint nyelvét a máig meg tudta őrizni. Egy nemzet -, mint például a magyar - több etnikumból (népből) tevődik össze. Természetesen a magyarok - Árpád népének - honfoglalását megérte az ősi autochton lakosság - az újkőkori, a réz- és bronzkoriak, a vaskoriak, a szkíták, a szarmaták, a népvándorláskor Kárpát-medencén átvonult népeinek töredékei (maradványai) és a vándorlásuk során sokszorosan ötvöződött beköltözött magyarságot színezték a honfoglalás után betelepített és betelepült népek (jászok, kunok, szászok, svábok, szlovákok, ukránok, románok szerbek, horvátok stb.). A magyar nemzet gerincét mégiscsak a 895-ben a Kárpát-medencébe költözött ötszázezernyi "honfoglaló magyar" adta és ma is ez alkotja.

A Kárpát-medence mai képének kialakulásánál négy jelentős és sajátos körülmény játszott közre:

1. A Kárpát-medence, amely a világ legtermékenyebb medencéje a történelem furcsa játékaképpen a korábbi korokban szinte mindig gyéren lakott terület volt. Nem telepedtek itt meg a hallastattiak, továbbvonultak a kelták, a Kr. utáni IV. században kivonultak a rómaiak és továbbvonultak az ide bejutott langobardok, gótok, szkírek, vandálok, herulok, és a gepidáknak is csak kis része talált itt otthonra.

2. A Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe jutott magyarság előtt nagyjából ugyanazon területekről korábbi belső-ázsiai törzsszövetségekből kiszakadva a magyarhoz hasonló etnikumú hunok és avarok, majd az 1243-as és az 1246-os években a kunok is bejutottak gazdagítva vagy akár "kiegészítve" a honfoglaló magyarságot. Ezért a régi hivatalos tankönyvek a XIX. század első harmadáig úgy tanították, hogy a magyarok Belső-Ázsiából három hullámban költöztek be a Kárpát-medencébe; a Kr. utáni IV. században, mint "Attila hunjai" (akiknek 453-ban, Attila halála után a Csigle-mezőre költözött, majd onnan Erdélyt benépesítő utódai a székelyek), 568-ban (majd utána még két hullámban) az avarok és 895-ben Árpád népe, akikhez az 1240-es években hozzáköltöztek a kunok. Ebből következik, hogy

3. A Kr. utáni IV. században beköltöző hunokat, majd a három hullámban bejutott avarokat e medencéből senki ki nem űzte, ki nem irtotta; megérték Árpád népének honfoglalását és hasonló testalkatuk, szellemi- és tárgyi kultúrájuk valamint nyelvük révén beolvadtak a magyarságba.

4. A Kárpát-medencébe a Kr. előtti VII-VI. században az Iráni-magasföldről bejutottak nagyállattartó lovas poszt-sumer kultúrájú iráni (perzsa) eredetű szkíták ("szittyák"), az időszámításunk kezdete körüli időben a szarmaták (és szauromaták), valamint az 1235-ös években a jászok. E népeket sem irtotta ki senki; a Kárpát-medencében megérték a mát és nemzetünk szerves részét alkotják. Sokan foglalkoznak e népek (szkíták, szarmaták és jászok) iráni (perzsa) "sumer gyökerű" kultúrájával - főleg nyelvével -, ez azonban nem azonos "a magyarság őshazájának" a kutatásával, hanem ez a magyar nemzet egyik fontos ötvözőelemének az eredetkutatása.

A magyar őstörténet -amint már említettük - népünk gyökereit, eredetét vizsgálja. Kutatási területe a 895-ös honfoglalás előtti mintegy 2000 éves múlt - eddig tudunk őstörténetünkben "visszamenni". Népünk története 895 után már történelem. Az őstörténet nem köthető ideológiához, amint ezt a monarchikus és a marxista történetírás tette, hanem ténykérdés. A monarchikus és marxista tudatosan ferdített őstörténet - a finnugrizmus - éppoly káros népünk eredete megismerése szempontjából, mint a millenáris romantikus szemlélet vagy népünk eredetének az ázsiai magaskultúrákhoz (sumer, perzsa, mezopotámiai) vagy akár az egyiptomi kultúrához való kötése.

Kötetünk didaktikusan végigmegy népünk összetevőinek származtatásán, annak hajdani és mai kapcsolatain és analógiáin, hogy egyszer majd felépíthessük népünk igaz őstörténetének épületét. Ezen épületnek sok tégláját, kövét még nem ismerjük; ezt az utókor fogja majd eddigi ismereteinkhez hozzátenni. Ha etikusan, tudományosan és szerényen, mások eredményeit felhasználva és tiszteletben tartva kutatunk és dolgozunk, lassan kialakul bennünk egy csodálatos lovaskultúrájú Belső-ázsiai népnek a körvonala, amely 1100 évvel ezelőtt elfoglalta a világ legtermékenyebb medencéjét, meg tudta tartani testalkatát, szellemi- és tárgyi kultúráját és nyelvét és 1100 év múltán harmincszorosára megszaporodva, idegen népeket "magyarrá téve" meg tudott maradni egy számára idegen indoeurópai tengerben.

Vissza a tartalomhoz